A folyó csendje

Hajnali három. A világ ilyenkor még alszik. Még a bagzó macskák is elhalkultak, elfáradtak. A város csak foszlányokban lélegzik az éjjeli pára alatt. A sötét házban hangtalanul készülődőm, miközben egy félálomban vergődő gondolat győzköd: maradj. Nem kell mindig menni. De a másik hang erősebb. Tudom, hogy mire vágyom – nem csak a kapásokra, hanem arra is, ami útközben vár rám. A hajnalra, a párás fákra, a lassan ébredő folyóra és a ruha gallérján bebújó menetszélre.

Az autóba már előző este bepakoltam, a csónak a traileren pihen. A motor indul, és a fényszóró élesen vág bele a hajnali ködbe. Két óra, tíz perc. Ennyi az út Tiszaroffig, de valójában sokkal több. Egy utazás kifelé a világból, befelé önmagamba. A gondolatok ide-oda járnak, mint a folyó apró örvényei. Hogy mi vár rám ma? Nem tudom. De pont ez benne a szép.

A parton még minden mozdulatlan. A Tisza vize alacsonyan áll, de ez nem okoz gondot a sólyázásnál, egy kis gyakorlattal könnyen vízre kerül a csónak. Csak a felfelé úton, nehogy zátonyra fussak. A bepakolás rutinszerű: botok, dobozok, csalik, mentőmellény, hűtőláda. A nap ekkor már bátortalanul pirkan a fák mögött, szétkenve a világos színeket a horizont peremén. Egy fél órás motorozás vár rám a kiskőrei vasúti híd magasságáig. Onnan kezdem majd a lecsorgást.

Végre itt vagyok. A víz szinte sima, csak néhány gyűrű és egy-egy madárszárny súrolja. A kövezés peremén dobom az első wobblert. A multis szett a kezemben, de a másik bot – a kis Okuma One is kéznél van. Egy mélyretörő Fox Rage Slick Stick 90mm csalival kezdek, de nem akadt rá jelentkező. Kitartóan dobok és kopogtatom a kövezést végig, de a víz hallgat és nem halat ad! A túlparton megmozdul a víz. Apró halak szökellenek, valami űzi őket. Átcsúszom a sodorvonalon, és egy kőruganyka szélén kezdek egy kis char színű öcsivel dobálni. Két kis balin is rámozdul. Szépek, de nem őket keresem, már rég nem ad élményt a méret alatti halak megfogása, még nem jött el az idejük. Visszatérek a csukákhoz és a nagy mélyretörő wobblerekhez, de ma nem adják a kapást úgy, ahogy kellene. Előkerül egy 12 cm-es Pro Grub. Valami mindig történik vele. Tíz óra körül járhat az idő, amikor végre megjön az első csuka. Nem nagy, ötvenes forma, de lendületesen vág rá a twisterfarkú gumira a kőperem alól. Fényes, zöld hátú ragadozó, a nap fénye csillan a pikkelyein, miközben visszaeresztem. Két dobással később újabb kapás, de ez a hal hamar lemarad. Ám nem sokkal utána sikerül egy szebb példányt szákolnom – hatvanöt centis, kerek, erőteljes csuka.

A folyó ezen a szakaszon különleges. A kövezés enyhén benyúlik a sodorba, mögötte örvénylő kis öböl alakult ki. Próbálok mélyebbre jutni, gumira váltok. A Pro Grub újra bizonyít: ütés, rángatás, de nem akad. Csónak közelében újabb kapás, mintha a bottal valami erő feszült volna meg, de csak egy pillanatra. Aztán semmi. Kősüllő? Talán. 6 cm-es spikey shad kerül a kapocsba. Az ütés vehemens, mégis üres. Újabb dobás, rángatja a gumit, tépi, de a bevágás üres. Mintha csak játszanának a kis spikey-val.

Tovább csorgok. A csukák ma különösen válogatósak. Több is megvan egy pillanatra, majd elengedi. Végül elhatározom: elő a nagyágyúval. Egy túlsúlyozott, 17 centis gumi kerül fel. Dobom, lassan vezetem, próbálom a fenék felett tartani, nehogy egy kő elragadja tőlem. Egyik dobás elakad, húzom, mozdul, nem kő – fejrázás, tolás, majd egy újabb szép csuka kerül kézbe. Ismét hatvanöt centi körüli. Gyönyörű hal, méltó ellenfél. A fotó után visszaúszik a mélybe. Sajnos a nagy gumi nem sokáig bírja. Mélyebb részen egy igazi kő ragadja meg, és bár mindent elkövetek, a csali elvész. A Tisza elnyelte. Egy pillanatnyi néma csenddel adózok a csalinak és az 5000 forintomnak – majd mint egy kocsis káromkodok.

Ebédidő. A folyó közepén horgonyzok le, és a csónakban ülve falatozom. A világ megállt. Nincs más, csak a víz, a fák, a madarak. A túlparton róka szalad, kicsit odébb vadkacsák játszanak. Vuk ma tást akar enni. A bokrok mögött valami nagy testű állat suhan – őz vagy szarvas. Nem is számít. A nyugalom, a mozdulatlanság, a jelenlét – ez az, ami számít. Itt, a természet peremén valahogy minden kisimul bennem.

A délután lassan csordogál tovább. Még pár kapás, két hal is lemarad fárasztás közben. A kövezés nem ad több halat. A nap is alábbhagy. Elindulok vissza. Tiszaroff felé már szinte szélcsend van, a nap sugarai hosszúra nyúlnak, narancsra festve a víztükröt. De még nem megyek ki. A Tiszabura alatti egyik szép kövezésnél megállok. Ez az utolsó esély ma. A naplemente aranyfényei, a szélcsend, a víz halk csobogása – szinte túl tökéletes. Több balin is rabol a közelben. A felszínt borzolva szökellnek a kishalak, de nem jön komolyabb jelentkező. Egy kis csuka még horogra kerül – méret alatti, de szép, egészséges példány. A nap már lebukóban, mikor elindulok vissza a sólyapályához. A gondolataim már otthon járnak, mi lehet a családdal, vajon a gyerekek már fürdenek?

Négy csuka, két balin, több lemaradt hal. Nem rossz. De igazából nem is ezért jöttem. Illetve nem csak ezért. Hanem a folyó csendjéért. Az egyedüllétért. A nyugalomért. Azért, mert itt nem sürget semmi, mert a természet ritmusához igazodom, nem a naptáraméhoz. Mert van egy hely, ahol még lehet hallani a madarakat, a víz loccsanását, a saját gondolataimat.

A hazaút hosszú. Két és fél óra, mire ismét megérkezem. Fáradt vagyok, még le kell akasztani a trailert, pakolni kell. De nem bánom. Minden egyes percért megérte. Mert újra ott voltam. Mert újra részese lehettem valaminek, ami túlmutat a hétköznapokon.

És tudjátok mit? Nagyon remélem, hogy egyszer a fiaimmal együtt élhetem majd át ugyanezt. Hogy együtt érezzük a párás reggeleket, együtt hallgatjuk a víz csendjét, együtt örülünk egy-egy kapásnak – vagy éppen csak a pillanatnak, amikor semmi sem történik, mégis minden rendben van.

Remélem, a Tisza és a természet még sokáig velünk marad. Remélem, hogy nem elveszünk belőle, hanem adunk is. Hogy nem pusztítjuk, hanem vigyázunk rá. Mert a folyó és a természet – az nemcsak a miénk. Az örökség és felelősség.