A horgászok Narniája!

Évközben többször szerettünk volna Tomival és Atival összehozni egy közös pergetést, de valahogy sosem sikerült. Hol az időjárás, hol a munka, hol a családi teendők szóltak közbe – a közös peca mindig elmaradt. Most viszont, a X. (Tó)Leengedő Baráti Pergető Találkozó előtt, végre minden összeállt. A hosszú, négynapos hétvége lehetőséget adott rá, hogy október 23-án mindhárman ráérjünk, és együtt tölthessünk egy napot a vízen.

Csütörtök hajnalban indultunk. Tomi induláskor csatlakozott hozzám, Attilával Sarudon, a nyaralónál találkoztunk. Gyorsan bepakoltunk: beraktam az elektromos motort, beemeltem a horgászfelszerelést – amit próbáltam a lehető legjobban leredukálni, mert hárman, ennyi cuccal, már szűkösen vagyunk a csónakban, és a kisebb motor miatt minden plusz kilogramm számított. Természetesen a kis 3–14 grammos TiPro botom a 2500-as TR orsóval velem jött, mellé a 7–28 grammos Dragon CXT FastCast FS-X Shimano Sustain 3000-rel, friss Daiwa J-Braid X8 zsinórral (0,10 és 0,13), 0,61-es Berkley Trilene fluorocarbon előkével. Pár perc múlva már úton is voltunk a kikötő felé. Célunk egyszerű volt: még pirkadat előtt vízre szállni.

Jó érzés volt újra együtt ülni a csónakban. Barátok, akik egész évben csak tervezgették, hogy egyszer végre sikerül együtt horgászni – most pedig ott ültünk a hajnal derengésében, előttünk a nyugodt Tisza-tó, körülöttünk a várakozás csendje. Még nem tudtuk, de ez a nap igazán emlékezetesre sikerült.

A kedvenc helyemen kezdtünk - már-már hagyományos pont számomra, ahol mindig történik valami. A víz tükörsima volt, a hajnal még ott ült a nád szélén, és az első dobások után gyorsan kiderült, hogy a halak is ébredeznek.

Tomi több kisebb után egy gyönyörű, 29,5 centis sügért fogott – igazi öreg harcos, sötét csíkozással, széles homlokkal. Ritka vendég az ilyen a Tisza-tavon, igazi különlegesség. Attila több szebb csukát is becsapott támolygó kanállal, nekem pedig az örök kedvenc Mann's gumimmal csak pár sügér és néhány alig méretes kroki jutott. Egy jobb hal lemaradt, elbambultam a kapást, és a gyenge bevágás után pár másodperccel a kis TiPro megkönnyebbült. Ez nem csak azért fájt, mert egy jó halat vesztettem, hanem mert a nap hátralevő részében barátaim ugratásának célkeresztjébe kerültam a hibám miatt. Minden lehetőséget megragadtak, hogy a nap során "emlékeztessenek" az elvesztett halamra.

Szép kezdés volt, de éreztük, hogy valami nagyobbat szeretnénk. Elhatároztuk, hogy tovább indulunk. A Kis-Tisza felé vettük az irányt, hátha ott mozgás van. A csapói toroknál próbálkoztunk: Tomi kisebb gumival dobott, Attila maradt a kanálnál, én pedig erőltettem a Mann's shadet, de a halak hallgattak. Éreztük, vagyis pontosabban nem éreztük, hogy jó lenne a hely. Ekkor vetettem fel:
– Menjünk feljebb, nézzünk meg valami vadregényes, eldugott vizet! Nem kellett kétszer mondanom – a többiek azonnal bólogattak.

A Kis-Tiszán felfelé haladva letértünk egy szűk, fákkal benőtt csatornára. Inkább hasonlított egy elfeledett erdei csapásra, mint vízi útra. A partokat sűrűn benőtték a fák, ágaik mélyen a víz fölé hajoltak, néhol egymásba kapaszkodva boltívet formáltak fölöttünk. Mivel motorral itt már nem lehetett haladni, evezővel, csendben siklottunk előre. A levegőben ott lebegett a pára és a víz tőzeges illata. Az ősz minden színe velünk volt: a levelek sárgába, vörösbe és barnába öltöztek. A víz felszínén úszó levelek sárga és rozsdabarna foltjai aranyló folyót rajzoltak a csónak köré. A víz mély, tiszta, sötétbarna árnyalatú volt – mint a frissen főzött tea. A meder tele volt tuskókkal és elsüllyedt ágakkal, minden mozdulatot meg kellett fontolni. Egy helyen hatalmas fatörzs zárta el az utat, itt már kézzel kellett a benyúló ágakba kapaszkodva húzni a csónakot, miközben minden felszerelést lefektettünk, a székeket is eldöntöttük, nehogy beakadjanak. Tomi, a maga megszokott lendületével, inkább átmászott a fatörzsön, mintsem alatta bújjon át. A helynek különös, mély csendje volt. Csak az evező halk csobbanása és a levelek nesze hallatszott, amit néha megszakított egy-egy poén vagy beszólás. Horgászat közben és úgy általában is, kellemesen bunkók vagyunk egymással. Lassan jutottunk előrébb a kanyargó, lombos alagútban, ami egyszer csak nádassá változott. Végül a csatorna kiszélesedett, és elénk tárult egy eldugott, kristálytiszta vízű tó – körben náddal és gyékénnyel szegélyezve. Igazi titkos menedék, ahol minden dobás egy új felfedezés ígéretét hordozza.

Tomi első dobásra akasztott egy gyönyörű csukát, de sajnos lemaradt. Cimborám kapása után mi is új erőre kaptunk, de fél óra alatt nem jutottunk újabb ütésig. Ahogy a széllel sodródva a tó szélén lévő növényzetet vallattuk, egyszer csak egy újabb szűk járatot fedeztünk fel a nádfalban. Az eseménytelenség okán úgy döntöttünk, megnézzük, mit rejt. A nádas túloldalán egymásba nyíló kis tavak, morotvák és elzárt vízfoltok láncolata várt ránk – mintha egy másik világba érkeztünk volna. Úgy látszik a ruhásszekrényen keresztül Narniába, a nádfalon keresztül a horgászok paradicsomba lehet jutni. 

Attila fogta az első halat: a botja ívbe hajlott, a víz felszínén megjelent az első örvény, majd egy zöldes test villant. Rövid fárasztás után már mosolyogva tartotta kezében a nap első csukáját. Nem sokkal később Tomi is kapást kiáltott, és pillanatokon belül már ő is boldogan pózolt aznapi első krokodiljával. 

Nekem délutánig kellett várnom az első jobb halamra, addig ütésig sem jutottam ezen a mesés helyen. Aztán egyszer csak egy határozott ütés futott végig a Dragon botomon, egészen a csuklómig. Reflexből vágtam be – de elhibáztam.
– Ütésem volt! – hebegtem, gyermeki izgalommal.
Visszadobtam ugyanoda, és rögtön érkezett a válasz. A bevágás pillanatában a bot keményen meghajlott, a zsinór megfeszült, a hal pedig oldalra tört. Rövid, agresszív rángatásokkal küzdött, majd kiugrott a vízből. A napfény megcsillant testén: aranyló zöld és sötét csíkok villantak. Pár perces fárasztás után sikerült megszákolnom. Gyors horogszabadítás, fotó, és már úszhatott is tovább. Pár perccel később új kapás érkezett – de nem csak nekem. Alig akasztottam meg a második krokit, Tomi is fárasztani kezdett. Egyszerre szákoltuk a két csukát, és boldogan fotózkodtunk velük.

Ezek a halak mások voltak, mint a gyakran horgászott vizek lakói. Vadak, nyersek és félelmetesen erősek. Itt tényleg érezni lehetett, hogy a természet még érintetlen, és a halak minden mozdulatában ott van a szabadság. Nem voltak óriások – nagyjából 70 centis, izmos példányok –, de mindegyik nagyon jól küzdött.

A kapások szinte mindig a növényfoltok széléről jöttek, és gyakran időablakban. Volt, hogy elsőre csak egy határozott ütés, majd csend – ilyenkor egy finom emelés vagy egy újabb dobás ugyanoda, és a válasz nem maradt el. Az ilyen második dobásos kapások mindig különösen izgalmasak: amikor már tudod, hogy ott van, és minden mozdulatod feszülten várja a pillanatot. És akkor: BUMM!

Ahogy a nap a nádas mögé bukott, úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a rejtett vizeket még sötétedés előtt. A tározó nyílt vízén egészen más világ fogadott: erős szél, hullámzó vízfelszín, aranyló naplemente. Volt még egy kis időnk sötétedésig, úgy döntöttünk dobunk még párat. A Tisza-tó pedig továbbra is kegyes volt hozzánk, pedig mennyi mindent adott már aznap. Elsőként nekem érkezett egy határozott ütés a beeső 4-es Mepps Aglia körforgóra. A fárasztás elején biztos voltam benne, hogy csuka van a horgon, de amikor a víz alól megvillant az ezüstös oldal, kiderült: egy szép balin táncol a zsinór végén. Nem sokkal később Tomi is fogott egy, az enyémnél is nagyobb példányt, ami méltó zárása lett a napnak.

Sügérek, csukák, balinok – három ragadozó, összesen 22 hal hármunknak, egyetlen nap alatt. Ennél szebben nem is alakulhatott volna az idei első – és talán utolsó – közös horgászatunk.

Ahogy a nap végleg eltűnt a horizont mögött, a csónakban csendben ültünk. A Tisza-tó ilyenkor mindig más: békésebb, szelídebb, és mégis tele van élettel. Attila sajnos csak erre az egy napra tudott velünk maradni – aznap este már haza is kellett indulnia. Szomorúan vettük tudomásul, hogy a hosszú hétvégét nem tölthetjük végig hármasban, de örültünk, hogy legalább ez az egy nap megadatott nekünk. Egy nap, amiért megérte minden szervezés és a korai kelés.

A történet azonban itt még nem ér véget. Ez a nap csak a felütése volt a X. (Tó)Leengedő Baráti Pergető Találkozónak, amely másnap kezdődött – új arcokkal, izgalmas horgászatokkal, széllel, napsütéssel és még több kalanddal.
Erről mesélek majd a következő bejegyzéseimben.