A kevesebb néha több!

Végre tél van. Igazi tél. Nem az a bizonytalan, átmeneti idő, amikor az időjárás sem tudja eldönteni, hogy az ősz búcsúzik-e éppen, vagy a tavasz köszönt be túl korán. Tél van! Az a fajta, amelyik határozottan érkezik, és fehér leplet terít a tájra. A kertet vastag hó borítja, az ereszen hosszú jégcsapok lógnak, a fenyőfák havas csúcsai halkan zizegnek a szélben, a kandallóban pedig egyenletesen, megnyugtatóan ropog a tűz. Odakint minden fehér, bent minden meleg.

A Tisza-tó is megváltozott. A holtágakat, kubikokat, csatornákat és a medencéket vastag jégpáncél fedi, a víz mozdulatlan, elcsendesedett. Ami tavasszal, nyáron és ősszel élt, mozgott, fodrozódott, az most megpihen. Nem tűnt el, csak visszahúzódott. A tározót leengedték és most hallgat. Nem kér mást, csak időt.

Közben mi is lassítunk. Munka után a gyerekekkel szánkózni megyünk, hóvárat építünk a kertben, piros arcokkal, nevetve, fázós ujjakkal. A szoba padlóját legók borítják, órák telnek el észrevétlenül, miközben épülnek várak, hajók, történetek. A horgászbotok pedig a falon pihennek, némán, türelmesen, mintha tudnák: most nem rajtuk a sor.

A Tisza-tó ilyenkor nem hív. Nem csábít dobásra, nem ígér kapást. Inkább emlékeztet arra, hogy mindennek megvan a maga ideje. A mozgásé, a keresésé, a csendé és a megállásé is. Ilyenkor nem a fogásokat számolom, hanem a napokat, amik még hátravannak tavaszig. Ha pedig már nagyon nem bírom, előveszem a tavalyi horgászatokon készült képeket és visszagondolok az elmúlt év eseményeire. Most is a kezembe került pár fotó, ami két emlékezetes horgászatot juttatott eszembe az év végén.

Attilával már jó ideje tervezgettünk egy egész napos közös pecát. Vannak barátságok, amelyeket időről időre vissza kell vinni a vízpartra, mert ott köttettek. Attila Cipruson él és dolgozik, ritkán van itthon, ezért amikor kiderült, hogy október végén, november elején Sarudon lesz, magától értetődővé vált a dolog, együtt fogunk horgászni. A baráti pergetőtalálkozó forgatagában erre végül nem jutott idő, de maradt bennünk egy kimondatlan ígéret, amit november első hetében végre be lehetett váltani. Nem egy klasszikus, eredménycentrikus horgászatot terveztünk. Sokkal inkább beszélgetést, együttlétet, egy lassú napot a vízen, ahol a horgászat inkább keret, mint cél. Éppen ezért igyekeztem a lehető legkevesebb felszereléssel készülni. Két bot került a csónakba, mellé két csali. Nem volt szükség többre. Két különleges csali, amikkel még nem fogtam halat. Az egyik a Fox Rage 21 centis Slick Eel csalija, a másik egy ajándék: Tomi barátomtól kapott, abachi fából készült, egyedi, 15 centis felszíni WTD. Ez a két csali jelentette az egész napos elképzelést. Nem folyamatos csere-bere a kapocsban, nem kisérletezések, hanem hit, figyelem és remény, hogy a víz eldönti, mit ad.

Hajnalban érkeztünk. A csónak halkan siklott be arra a vízre, amelyet Horgászok Narniájaként emlegetek. A víz színe sötétbarna volt, olyan mély, tőzeges barna, amilyen az ilyen vizeknél természetes. Nem átlátszó, nem hivalkodó, inkább titoktartó. Olyan víz, amely nem mutatja meg magát azonnal, csak sejteti, hogy mélyén történetek lapulnak. A felszíne nyugodt volt, mintha az egész tó még aludna, vagy legalábbis nem szeretné, hogy felébresszük.

Enyhel szél fújt, az ég tiszta volt, felhő sehol. A vízen ludak, szárcsák és kormoránok lebegtek, fekete-fehér foltokként a barna víztükör fölött. Ahogy közeledtünk, nem riadtak szét kapkodva, csak lassan, méltósággal húzódtak odébb. Mintha tudták volna: mi nem miattuk vagyunk itt.

Nem siettünk. A horgászat már az első dobások előtt elkezdődött – a csendben, a figyelésben, abban, ahogy két régi barát szó nélkül is értette egymást. A sekélyebb részeken kezdtünk, ahol a víz még őrizte a nyár utolsó emlékeit. Voltak apró ütéseink, Attila két kisebb csukát fogott.

Később beljebb mentünk, a mélyebb vizek felé. A csónak halk neszezéssel haladt, a magasra emelt orrmotor árnyéka hosszú csíkot húzott a barna vízen. Itt már kevesebb történt. A csukák mintha tudták volna, hogy ez nem az ő napjuk, vagy talán csak mi nem voltunk elég ügyesek hozzájuk. Nem bántuk. Volt időnk.

Egy időre megállított bennünket egy másik csónak. Laci cimborám érkezett az apukájával és a kisfiával. Három generáció egy csónakban – ritka és megható látvány. A múlt, a jelen és a jövő ott ült egymás mellett a vízen. Pár szót váltottunk, egy-egy mosolyt, aztán mindenki ment tovább. Az ilyen találkozások nem hosszú beszélgetésekre valók, hanem arra, hogy megmaradjanak az emberben.

A nap észrevétlenül telt, mintha nem is órákban, hanem gondolatokban mérnénk az időt. A fények lassan változni kezdtek, a délelőtti tisztaság helyét átvette egy tompább, melegebb árnyalat, amely már az alkony közeledtét jelezte. Visszatértünk arra a sekélyebb részre, amelyet reggel már meghorgásztunk, bízva abban, hogy a késő délutáni fényváltás talán engedékenyebbé teszi a vizet, és a halak megmozdulnak majd.

De valójában ez már nem volt annyira fontos. Nem zavart, hogy addig nem volt kapásom. Amire szükségem volt, azt már megkaptam: egy barát társaságát, a természet közelségét, és azt a csendes jelenlétet, amelyet csak a vízpart tud adni. Azt az érzést, amikor az ember nem akar semmit bizonyítani, nem akar sietni, csak ott szeretne lenni.

Próbáltam magamba szívni mindent. A Tisza-tó színeit, a víz mozdulatlan felszínét, a part menti növények halk zizegését, a ludak rikácsolását, a levegő illatát, amelyben már ott volt az ősz vége. Tudtam, hogy ezek a pillanatok nem maradnak meg így, ebben a formában. De azt is tudtam, hogy ha elég figyelmes vagyok, elraktározódnak valahol mélyen, és később – egy hideg téli estén – újra elő lehet majd venni őket. Ez volt az a pont, amikor már nem horgászni akartam, hanem emlékezni. És talán pontosan ezért volt ez a nap több, mint egy egyszerű, vízen töltött idő. Búcsú a Tisza-tótól, egy utolsó közös kaland a tél és a műtétem előtt. A Tisza-tó viszont szeret. Nem tudom, miért. Talán azért, mert tisztelem. Talán azért, mert soha nem akartam többet elvenni tőle annál, mint amit önként adott. Vagy talán azért, mert valahol, mélyen, mindig is a társamnak gondoltam. Nem egy helynek, nem egy víznek, hanem valaminek, amihez vissza lehet térni, és ami időről időre visszafogad.

A töklevél sűrűn állt körülöttünk, zöld szigeteket rajzolva a barna vízre. Az Eel kígyózó mozgással kúszott végig a víz alatt, lassan, magabiztosan, mintha pontosan ebbe a vízbe tartozott volna. Próbáltam még egy kis pluszt adni a mozgásához: magasra tartott bottal, finoman húztam magam felé, fűrészfog-szerűen – egy tekerés, majd lassú süllyedés, aztán megint egy tekerés. Az ütés nem volt kérdéses. Nem kopogás, nem bizonytalanság – erős, határozott jelzés. A csuka a töklevél közé tört, feltekerte magát a levelek szárára, és mindent elkövetett, hogy ne tarthassam a kezemben. Ha a csuka nem jön hozzám, én megyek a csukához. Attila közelebb evezte a csónakot, én pedig óvatos mozdulatokkal lefejtettem a zsinórt a töklevél száráról. Végül sikerült kiemelni egy gyönyörű, egészséges, nagyjából hetven centi körüli halat. A barna vízben különösen szépen rajzolódott ki a teste, mintha maga a tó adta volna át egy pillanatra. Jó érzés volt. Az első horgászaton, rögtön halat fogni egy új csalival – ennél jobb kezdést nehéz elképzelni. Köszönöm! 

Ahogy a nap a horizonthoz közeledett, a sekély vízben a nagy WTD wobblerrel próbálkoztam, és érkezett is a kapás. A csuka teljes testével kiugrott a vízből, egyetlen pillanatra megmutatva magát, mielőtt visszatért volna oda, ahová tartozik.

Az aznapra eltervezetteket sikerült is, úgy-ahogy, hozni. Barát: pipa. Egy nap a vízen: pipa. Csuka az Eel-lel: pipa. Csuka a nagy felszíni WTD-re? Na, ott volt egy kis bibi – de végül is rámozdult. Nem mindig az számít, mi kerül a kezünkbe. Néha elég az, hogy minden más a helyére kerül.

Kevés halat fogtunk azon a napon. De jó nap volt. Jó volt a víz, jó volt a természetben lenni, jó volt Attilával együtt lenni. A nap végén elbúcsúztunk: ő visszatért Ciprusra, én Budapestre. A tó pedig maradt a helyén – sötétbarna vízzel, titkokkal, csökkenő vízszinttel és azzal a nyugalommal, amit csak a téli Tisza-tó tud adni nekem és amit remélem majd egyszer a gyermekeimnek is. 

És a másik emlékezetes horgászat? Tudjátok, az egy másik történet lesz! 😊