A küszök ünnepe

Előre szólok ez most hosszú lesz. Vegyetek elő egy pohár bort, egy kis harapni valót, a kutyát zárjátok ki, az asszonynak indítsatok el egy jó kis romantikus filmet. Nehogy fordítva!

Kezdjük el!

Van néhány időszak az évben, amit horgászként különösen várok. A csukaszezon nyitánya ilyen. Az első őszi ködös reggelek is ilyenek. De ha még egy olyan időszakot kellene mondanom, amikor a Tisza a legizgalmasabb arcát mutatja, akkor gondolkodás nélkül a küszök ívását választanám.

Ez az a néhány hét, amikor estére teljesen megváltozik a folyó. Napközben még békésnek tűnik minden, aztán ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedik, lassan életre kel a partszegély. Először csak néhány apró fodrozódást látni, majd megérkeznek a küszrajok, amelyek ezrével gyűlnek össze az ívóhelyeken. Nem sokkal később pedig feltűnnek azok is, akik pontosan tudják, hogy ilyenkor terített asztal várja őket. A balinok robbanásszerű rablásai törik meg az apró ezüstös kishalak locsogását, a sötétedéssel pedig már a süllők fröccsenései és a harcsák jellegzetes cuppanásai hallatszanak a part mellől.

Évről évre megpróbálok minél több estét a vízen tölteni ebben az időszakban. Nem azért, mert ilyenkor könnyű halat fogni. Sőt! Amikor a ragadozók előtt megszámlálhatatlan mennyiségű természetes táplálék úszik, talán ilyenkor a legnehezebb rávenni őket arra, hogy a műcsalimat válasszák. Mégis van valami különleges ezekben az estékben. Aki egyszer átélte már a küszívás hangulatát, az pontosan tudja, miről beszélek.

Az idei szezonra azonban egészen más előjelekkel készültünk.

Már tavasszal érezni lehetett, hogy az időjárás alaposan összezavarta a természetet. A vizek szokatlanul korán kezdtek melegedni, a csukák hamarabb leívtak, majd amikor már azt hittük, hogy megérkezett a tavasz, egy erős lehűlés szinte visszafordította az egész folyamatot. Olyan érzésem volt, mintha a természet egy pillanatra meggondolta volna magát. A dévérek ívása is heteket csúszott. Május közepén még mindig a nagyobb keszegek nászát lehetett a gyékények szélében megfigyelni, mikor a korábbi években ilyenkor már a küszök kezdtek bandába verődve a partszélekbe gyülekezni. Egyszerűen minden késésben volt... vagy éppen sietett!

Közben az ország nagy részén már egyre többet beszéltek az aszályról. A Tisza-tó azonban szerencsére egészen más képet mutatott. A vízügy időben betározta a vizet, így a tó vízszintje kiváló maradt. Tudtam, hogy ha a küszök végre megkezdik az ívást, a magas vízállás miatt rengeteg ígéretes partszakaszt találhatnak majd maguknak.

Őszintén szólva már alig vártam, hogy végre vízre szálljak.

Május utolsó vasárnapján végre úgy alakult, hogy minden összejött. Délután pakoltam össze a felszerelést, és miközben a csónak felé autóztam, azon gondolkodtam, vajon mit tartogat számomra az első küszívásos este.

Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy mire megtalálom az első aktív küszrajokat, a Tisza már egy másik, legalább ennyire különleges természeti csodáját is megmutatja.

Az első este

Aki rendszeresen horgászik küszíváson, az pontosan tudja, hogy ilyenkor semmit sem szabad készpénznek venni. Egy-egy hidegfront, néhány fokos vízhőmérséklet-változás vagy akár egy kisebb vízszint-ingadozás is elég ahhoz, hogy a halak egyik napról a másikra teljesen más partszakaszt válasszanak.

Éppen ezért, amikor a csónakba beszálltam, még fogalmam sem volt, hogy azon az estén sikerül-e megtalálnom az ívó küszöket. Persze volt néhány korábbi évekből jól ismert hely a fejemben, de ilyenkor azok is csak kiindulási pontot jelentenek. A természet minden évben csavar egy kicsit a saját forgatókönyvén.

Mivel vasárnap délután érkeztem, abban bíztam, hogy a hétvégi vízi forgalom addigra már alábbhagy. Nem véletlenül szeretem ezt az időszakot. Nyáron napközben az élő Tisza sokszor inkább hasonlít egy vízi autópályára, mint horgászvízre. Motorcsónakok, jet-skik, vízisíelők, siető horgászok... mindenki élvezi a nyarat, ami teljesen érthető, de ilyenkor a küszök sem érzik igazán jól magukat a part szélén. A folyamatos hullámzás és zaj messze nem ideális számukra.

Szerencsére ezen az estén egészen nyugodt volt a víz. Ahogy egyre közelebb haladtam az élő folyóhoz, kezdtem azt érezni, hogy jó döntés volt elindulni. Nem kellett sokat keresgélnem. Az egyik kedvenc partszakaszomon már messziről látszott, hogy valami történik. Apró fodrozódások futottak végig a sekély vízen, néhol egy-egy ezüstös villanás törte meg a felszínt. A küszök megérkeztek. Mosolyogva állítottam le a motort. Ilyenkor már nem sietek. Az utolsó métereket mindig elektromos motorral teszem meg, majd még azt is leállítom, és csendben leengedem a horgonyt. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de hiszek benne, hogy minél kisebb zavarással érkezünk meg egy ilyen helyre, annál tovább marad természetes a halak viselkedése.

Miközben a botokat készítettem elő, egyszer csak valami egészen szokatlan dologra lettem figyelmes. Valami sárgás szitakötő repült el nem messze a csónakomtól. Aztán még egy. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy tele van velük a levegő. Jól látok? KÉRÉSZ!

Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem a horgászatról.

Amióta a Tiszán pecázom, nem emlékszem olyan évre, amikor május végén előrajzás lett volna. Általában jóval később találkoztam ezzel a különleges természeti jelenséggel. Most viszont úgy tűnt, mintha a küszök ívása és a kérészek rajzása egyszerre döntött volna úgy, hogy ugyanarra az estére időzíti a saját ünnepét.

Őszintén szólva néhány percig csak ültem a csónakban, és néztem a folyót. Van az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy akkor is megérte kijönni, ha egyetlen hal sem akad horogra. Ez pontosan ilyen este volt. Persze horgászemberként nem tartott sokáig ez a filozofikus állapot. A következő kérdés máris ott motoszkált a fejemben.

Na most mit csináljak?

Maradjak az eredeti tervnél, és horgásszak a küszökön táplálkozó ragadozókra, vagy használjam ki ezt a ritka alkalmat, és próbáljam meg felszíni csalival becsapni a kérészekre vadászó balinokat? Nem mondom, hogy könnyű döntés volt.

Végül az eredeti stratégia győzött. Felcsatoltam egy Salmo Minnow wobblert, és elkezdtem meghorgászni a küszrajok szélét.

A tavaszi Pergető Találkozó óta egyébként is motoszkált bennem a gondolat, hogy finomítsak egy kicsit a balinos felszerelésemen. Erre az estére a Fox Rage Street Fighter 1-8 grammos botját vittem magammal, PE 0.4-es fonott zsinórral és 0,18-as fluorocarbon előkével. Tudom, sokan vékonynak tartják ezt a szereléket, de balinozásnál azt tapasztalom, hogy a finomabb összeállítás sokkal természetesebben vezeti a kisebb minnow wobblereket, így könnyebben csapható be az óvatos balin is. Persze mindig benne van a pakliban, hogy egy nagyobb harcsa is jelentkezik, de ahogy előttem már más is mondta, kockázatot nélkül nincs győzelem, vagy jelen esetben balin.

Az első dobás után alig tekertem néhányat az orsón, amikor a víz felszíne felrobbant.

– Ott a kapás!

A bot szépen meghajolt, a zsinórt pedig már vitte is oldalra az első őn.

Mindig meglep, milyen elementáris erővel képesek támadni ezek a halak. Nem számít, hogy az ember hányszor élte már át, minden kapás ugyanazt a mosolyt csalja az arcomra.

A gyors fárasztás után egy gyönyörű fenekeszeget engedtem vissza a Tiszába.

A következő dobásra jött még egy. Aztán még egy. És mire igazán észbe kaptam, már öt balin járt a kezemben. Nem rossz kezdése volt ez az idei küszívásnak és nagyon örültem, hogy a finomított felszerelés jól bizonyított, sőt halat sem veszítettem.

A nap közben teljesen eltűnt a fák mögött, és a folyó is kezdett megváltozni. A balinrablások egyre ritkábbak lettek, helyettük más hangok vették át a főszerepet.

Fröccsenések, tompa cuppanások hallatszottak a part mellől. Mosolyogva tettem le a balinos botot. Na, fiúk... most ti jöttök. Előkerült a gumis felszerelés. A küszívás esti órái ugyanis egészen más horgászatról szólnak. Ilyenkor már nem a dobások számítanak. Sokkal inkább a türelem.

Figyelem a partszegélyt. Hallgatózom. Aki ilyenkor csak a rablást keresi, szerintem rosszul teszi. A küszöket kell hallani. Ők mindig előbb tudják, hogy megérkeztek a ragadozók, minthogy mi meghallanánk a rablásaikat. A ragadozók elkezdik a rajt a partszél felé szorítani a kishalak pedig szabályosan elkezdenek kiugrálni a partra. Pont ide kell dobni. A zsufi közepébe.

Aznap este én is végig ezt figyeltem. Volt néhány határozott koppintás, egy balin a gumira is odavágott, de a süllők ezúttal túljártak az eszemen. Nem bántam. Mire összepakoltam, a szúnyogok már úgy néztek rám, mint egy svédasztalos vacsorára. Másnap reggel a tükör előtt állva arra jutottam, hogy ha kiskoromban nem lettem volna bárányhimlős, most aggódnék.

A második este

Az első este után végig az járt a fejemben, hogy a süllők és harcsák biztos ott voltak. Hallottam őket, láttam, hogyan verik szét a küszrajokat, csak éppen nekem nem sikerült becsapnom egyet sem. Valahogy úgy éreztem, hogy tartozunk még egymásnak egy találkozással.

Az időjárás azonban ismét beleszólt a terveimbe.

A közel harmincöt fokos nyári meleget egy erős hidegfront váltotta fel. Mire újra felmelegedett az idő, már sejteni lehetett, hogy a küszök sem ugyanott keresik az ívóhelyeiket, ahol néhány nappal korábban.

Persze azért az ember reménykedik.

Egy héttel később, amikor újra csónakba szálltam, egyenesen az előző heti hely felé vettem az irányt. Ahogy közeledtem, már messziről láttam, hogy valami nem stimmel. A víz ugyanolyan szép volt, de hiányzott belőle az élet. Nem villantak a küszök, nem fodrozódott a partszél. Olyan volt az egész, mintha egy héttel korábban csak álmodtam volna az egészet.

Nem maradt más, keresni kellett. Napközben ugyan kiszúrtam egy ígéretes helyet, de akkor még egy másik horgász állt rajta. Eszem ágában sem volt beállni mellé, ezért inkább továbbindultam. Jó ideig bolyongtam, de hiába. Volt, ahol láttam néhány küszt, máshol egy-egy balin is megmutatta magát, de azt a nyüzsgést, amiért kijöttem, sehol sem találtam. Végül visszafordultam. Mire odaértem, a horgásznak már nyoma sem volt. Úgy látszik, ezt a helyet mégis nekem tartogatta az este.

Lassan leengedtem a horgonyt, és ahogy mindig, most is felhúztam az elektromos motort a vízből. Sokan kérdezték már, hogy tényleg számít-e ennyit egy kis zaj. Nem tudom. Lehet, hogy nem. De én jobban érzem magam úgy, ha tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy ne én legyek az, aki megzavarja ezt a néhány órát.

Ezúttal nem kezdtem balinozni. Valami azt súgta, hogy ma este egyből a gumival kell kezdenem. A korábbi alkalommal is jól működött a tíz centis Hot Olive Zander Pro, így most sem variáltam. A különbség csak annyi volt, hogy ezúttal a casting felszerelést vettem kézbe. Szeretem ezt a botot ilyen horgászathoz. Pontosan oda tudom vele tenni a csalit, ahová szeretném, és a rövid dobásoknál is nagyon jól kézre áll.

Talán a második dobás lehetett. A gumi alig ért vizet, amikor egy balin már le is verte.

• Akkor kezdjük...

Nem volt nagy hal, de gyönyörűen védekezett. Gyors fotó után ment is vissza, én pedig már dobtam is újra. Nem telt el sok idő, és jött a következő. Majd még egy.

Három szép balin után már kezdtem azt hinni, hogy megint ugyanaz ismétlődik meg, mint néhány nappal korábban. Aztán egyszer csak minden megváltozott.

A gumi beesett a part mellé. Éppen hagytam süllyedni, amikor egyszerűen megszűnt könnyűnek lenni. Nem ütés volt. Nem koppintás. Csak olyan érzés, mintha valaki finoman megfogta volna a zsinór végét.

Bevágtam.

A következő pillanatban a hal már a csónak alatt járt.

• Végre...

Az első zsinórütés után már biztos voltam benne, hogy harcsa. Nem volt nagy, de pontosan olyan erővel védekezett, mint ahogy egy harcsától elvárja az ember. Rövid, határozott kirohanások, aztán makacs kapaszkodás a fenék közelében. Néhány perc múlva már a csónak mellett feküdt a víz színén egy körülbelül hetven centiméteres harcsa. Jó érzés volt végre a kezemben tartani. A következő gondolat viszont már egészen más volt.

Kár, hogy még tilalom van rájuk...

Gyors horogszabadítás, egy pillantás a halra, aztán már engedtem is vissza. Ahogy eltűnt a sötét vízben… A következő órában még három hasonló méretű harcsa akadt horogra.

Mind ugyanúgy. Lassan süllyedő gumira. Mind ugyanakkora. Hetven centi körül. Nagyon érdekes volt látni, milyen magabiztosan támadták a tíz centis gumihalat. Sokszor hallani, hogy ekkora csalira csak nagyobb harcsák jelentkeznek, de ez az este tökéletesen rácáfolt erre.

Elég volt ennyi.

Már csak azért is, mert a célom továbbra sem a harcsa volt. Titkon még mindig abban reménykedtem, hogy egyszer csak megérkezik egy szép süllő. Nem érkezett. Tíz óra körül lassan összepakoltam. Ahogy a csónak farában ülve elindultam vissza a kikötő felé, még egyszer hátranéztem arra a partszakaszra. A sötétben továbbra is hallani lehetett a tompa cuppanásokat. A harcsák maradtak.

Én viszont úgy döntöttem, most rájuk hagyom a pályát.

Néhány nap múlva úgyis lejár a tilalom.

Akkor majd visszajövök.

És ha egy kicsit szerencsém is lesz, talán már nem a kisebb testvérek várnak majd a küszrajok alatt.

A harmadik este

Hazafelé már azon gondolkodtam, hogy vajon mi történik majd, ha lejár a tilalom. Ugyanazokon a helyeken lesznek még? Vagy addigra már teljesen eltűnnek a küszrajok?

Egy dolgot tudtam biztosan. Ha még tart a küszívás, én ott leszek.

Ezúttal azonban nem egyedül indultam. Farkas Laci is velem tartott. Régóta terveztük már, hogy horgászunk egy közöset, és ha valamit, hát egy ilyen estét igazán kár lett volna kihagyni.

A Tisza viszont most sem adta könnyen magát. Sorra jártuk végig a korábbi helyeket, de sehol sem találtuk azt a nyüzsgést, amit kerestünk. Már kezdtem azt hinni, hogy elkéstünk, amikor egy egészen furcsa helyen megcsillant előttünk a víz. Nem közvetlenül a part mellett. Hanem néhány méterrel beljebb. Egy vízbe dőlt fa vékony ága állt ki a felszínből. Az ág víz alatti részét vastag moha borította, körülötte pedig ezüstösen villogtak a küszök. Szerintem erre az ágra ívtak. Korábban ilyet még nem láttam.

Laci rám nézett.

– Szerintem megvannak.

Én is így gondoltam.

Nem is vacakoltunk sokat. Leengedtük a horgonyt, és már dobáltunk is.

Az első halat Laci fogta. Egy gyönyörű balin verte le a felszíni csalit. Ahogy a hal megfordult a csónak mellett, mindketten egyszerre mondtuk ki, hogy ez bizony szép darab. Megmérni ugyan nem mértük, de szerintem valahol hetven centiméter körül járhatott.

Jó volt látni, mennyire örült neki cimborám. Nagyszerű érzés, amikor nem csak a saját haladnak tudsz örülni.

Bár a balin egy felszíni csalira csábult el, én nem akartam most felszíni csalival próbálkozni. Az előző két este után teljes bizalmam volt a tíz centis Hot Olive Zander Pro-ban. Legbelül tudtam, hogy ma este is lesz dolga.

Nem kellett sokáig várnia. A gumi éppen elindult vissza hozzám, amikor süllyedés közben erős ütés futott végig a bot gerincén. Reflexből bevágtam.

A következő pillanatban pedig már hajolt is a bot.

– Laci... ez jó hal!

Nem kellett sokat magyaráznom.

A hal egyetlen határozott mozdulattal indult el a meder közepe felé. Nem kapkodott. Nem cikázott. Csak ment. Pont úgy, ahogy egy komoly harcsa szokott.

– Vedd át, kérlek, az orrmotort! – szóltam előre.

Laci egy pillanat alatt ott termett, én pedig innentől kezdve már csak a halra figyeltem.

Szeretem a könnyebb felszereléseket, de ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ennek ára is van. Nem lehet siettetni a fárasztást. Nem lehet erőből megoldani. Kiváló bot a Fox Rage TR Linear Light Spin 5-21 grammos bot, hibátlan a TR 2500-as orsó és jó zsinór a Jig Slik, de ez utóbbinak 0,10-es méretben megvannak a határai és ekkor még nem tudtam mekkora harcsával is van dolgom. Dolgozni kell a hallal. Ezúttal szerencsém volt, halam a meder irányába az akadóktól elfelé indult meg.

Volt, hogy már azt hittem, közelebb jön. Aztán újra megindult. Máskor hosszú másodpercekig csak állt a fenéken, mintha esze ágában sem lenne feljebb emelkedni. Közben egyikünk sem beszélt sokat. Nem is kellett. Mindketten ugyanarra gondoltunk.

Csak el ne menjen...

Lassan telt az idő. Talán húsz perc is eltelt, mire először buborékok jelentek meg a víz felszínén. Na... most már látnunk kell. Néhány pillanattal később egy vaskos, szürke hát rajzolódott ki a csónak mellett. Egymásra néztünk.

– Ez gyönyörű...

Amikor végre sikerült a csónakba emelni, gyorsan előkerült a mérőszalag. 109 centiméter. Őszintén szólva nem is a mérete miatt örültem ennyire. Sokkal inkább azért, mert néhány nappal korábban még csak azt mondogattam magamban, hogy a tilalom után visszajövök. Visszajöttem. A Tisza pedig most megajándékozott ezzel a hallal. Sokan megkérdezik, hogy a megfogott halakat visszaengedem-e. Ezúttal nem. Nálunk a családban a harcsapaprikás igazi ünnepi étel, és bevallom, ennek a halnak minden falatját ugyanakkora örömmel ettük meg, mint amekkora öröm volt kifogni.

Jó ideig dobáltunk még, de ezen az estén a hold nem világította meg nekünk a pályát és a sötétben egyre pontatlanabbak lettek a dobások. Amikor másodszor kellett az ágról leszedni a csalit és ezzel teljesen szétvertük a pályát egyöntetűen a hazaindulás mellett döntöttünk.

Hazafelé még sokat beszélgettünk Lacival az estéről. És végül ugyanarra jutottunk. Érdekes volt látni, hogy ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben két teljesen más horgászat zajlott egymás mellett. Laci a felszínen vezetett csalival gyönyörű balint fogott. Én néhány tíz centiméterrel mélyebben vezetett gumihallal harcsát. Ugyanaz a küszraj. Ugyanaz a néhány négyzetméter. Mégis két teljesen különböző módszer és két másik ragadozó.

Talán éppen ezért szeretem ennyire ezt az időszakot. Mert a küszívás alatt a Tisza minden este képes valami újat mutatni. Hiába járok ki évről évre ugyanazokra a helyekre, mindig hazaviszek magammal egy új történetet.