Baráti Pergető Találkozó – 1. nap    A szél próbája

2025 évi X. (Tó)Leengedő Baráti pergető találkozó első napja

Tomi boldogan pózolt a 80 centis csukával, amelynek vastag, olajzöld teste a borús és szeles időben is csillogott, miközben a merítőből óvatosan emelte ki. A mosolya mindent elárult — ilyen élményekért érkeztünk. Pedig hajnalban még úgy tűnt, az aznapi horgászat meghiúsul: az eső szüntelenül verte a szállásunk ablakát, a szél pedig erősen fújt a tó felől, mintha azt akarta volna mondani: fiúk, ma inkább maradjatok ágyban.

Hatkor kellett volna indulnunk – legalábbis így terveztük előző este, amikor még bátran kijelentettük: "Mi bizony hajnalban már vízen leszünk." A reggel viszont egészen másképp alakult. Az eső monoton kopogása a tetőn, az ereszen lecsorgó víz csobogása és a szél süvöltése egyértelműen azt üzenték, hogy nincs ideje az indulásnak. Végül cimborám kelt fel előbb, és mire én is kikászálódtam, már a kávé illata terjengett a házban. Utálom a kávét – az illatát talán még jobban –, de az a kesernyés szag most valahogy mégis összetartozott ezzel a reggellel. Miközben azon gondolkoztam, hogy lehet nem lenne elvetendő ötlet visszabújni még az ágyba, az eső és a szél csitulni kezdett. Végül hét óra körül elállt, és megegyeztünk: ha most nem indulunk, soha nem is fogunk.

A csónak orra már az első hullámnál vizet kapott. A szél szemből csapott, a tározó felszínét fehér tarajok borították, minket pedig beterített a felcsapó vízpermet. Félúton azon kaptam magam, hogy talán mégsem lett volna rossz ötlet visszabújni az ágyba. Gondolatban haza is kalandoztam egy pillanatra: a gyerekek ilyenkor még biztos alszanak… vagy épp módszeresen teszik próbára az édesanyjuk idegeit. Az arcomba csapódó hideg víz aztán gyorsan visszarántott a valóságba. Tomi a csónak orrában némán, hősiesen tűrte a hullámokat, miközben mindketten csak abban reménykedtünk, hogy az előző napi helyünk – az a titkos, nádfalak mögött megbújó öböl, amit magunk között a horgászok Narniájának hívunk – elég védett lesz a széltől.

Ahogy befordultunk a nádasok közé, a világ hirtelen elcsendesedett. A hullámok kisimultak, a szél tompán zúgott a fejünk felett, és újra előtűnt az a különös, békés hangulat, amit ez a hely már egy nappal korábban is megmutatott. A víz felszínét apró fodrok borzolták, a távolban libák és vadkacsák méltatlankodtak érkezésünk miatt, de ebben a szélviharban inkább nem repültek fel — csak zajongtak, mintha ők is tudták volna, hogy ma jobb a vízen maradni. Az előrejelzés nem kecsegtetett sok jóval: délre viharos szelet ígértek. Cimborámmal hamar eldöntöttük — lesz, ami lesz, mi itt töltjük a napot. Alkonyatkor úgyis mindig lecsendesedik a szél, majd akkor visszamegyünk a kikötőbe.

Én, szokásomhoz híven, éppen szöszmötöltem valamin, amikor meghallottam a jól ismert, félig hitetlenkedő, félig örömteli "megvan!" kiáltást. A botja mélyen hajlott, a zsinór feszesen zenélt, majd egy villanással megmutatta magát az első csuka. Én csak asszisztáltam, de már az első halnál tudtam: ez egy jó nap lesz. A természet azonban nem adta könnyen, amiért jöttünk. 

Tíz óra körül a szél ismét erőre kapott, és hiába bújtunk a nádfalak mögé, a csónakot folyamatosan mozgatta a sodrás. Az orrmotor hősiesen küzdött, de még így is sokszor kellett helyet váltanunk, hogy tarthassuk a pozíciót. A dobásaink is kiszámíthatatlanná váltak — abban a pillanatban, ahogy a csali a nád szintje fölé emelkedett, a szél kiszámíthatatlan irányba vitte. Lapos, erőltetett dobásokat kellett használnunk, ami minden mozdulatot próbára tett. A casting botjaimnak most jó hasznát vettem volna…

Tomi épp visszadobott egy helyre, amin éppen átsiklottunk. Egy apró tavirózsa-sziget mellett csobban a csali a vízbe, amikor is egy hatalmas csapás után a felszín egyszerűen felrobbant. A bot ívbe hajlott, a fék sípolt, én pedig csak néztem, ahogy a hal megindul a csónak alá.

Barátom, parti pecás létére, meglepő rutinnal fárasztott csónakban: a bot spiccét határozottan dugta le a csónak mellé, majd amikor a csuka kibújt alóla, lendületesen emelte újra a víz színe fölé. A bot karikába hajlott a kezében, és minden mozdulatán látszott, ahogy az izgalom és a koncentrálás felváltva lesz úrrá rajta. A hal néha megállt, mintha kifújta volna magát, aztán újra nekirontott. A víz felszíne apró hullámokban fodrozódott, a zsinór egyenletesen feszült, és minden más zaj eltűnt körülöttünk — csak a szél, a víz, a zsinór és az orsó fékjének halk zenéje maradt. Aztán egyszer csak láttuk, ahogy a zöldes test megvillan a mélyből. A fáradt hal oldalra fordulva terült el a víz színén, a szája sarkában ott csillogott a csali. Cimborám finoman vezette a merítő fölé, én pedig határozottan szákoltam meg. Nyolcvan centis, hibátlan példány volt, igazi Tisza-tavi ragadozó. Amikor Tomi kiemelte a halat a merítőből, olajzöld teste még ebben a borús, szeles időben is gyönyörűen csillogott.

Nem sokkal később végre nekem is megadatott, hogy fárasszak egy halat. Egy gyékényfal előtti keskeny tökleveles mellé dobtam be a Lutra villantót, ami éppen csak vízre ért, amikor hirtelen eltűnt a szemem elől. Nem volt ütés, sem csobbanás, csak egy tompa, súlyos ránehezedés a zsinórra. Bevágás után a bot azonnal életre kelt, és a víz alól kitört a hal. Erőteljesen húzott, többször próbált a növényzetbe menekülni, de végül sikerült uralnom a küzdelmet. Mikor a csuka először megvillant a felszínen, boldogan pillantottam rá – közel 70 centiméteres, gyönyörű példány volt, sűrű pikkelyei zöldes-arany színben pompáztak.

A nap hátralévő részében többször is előfordult, hogy egy-egy jól eltalált helyről egymás után két halat is sikerült fognunk. Különösen emlékezetes pillanat volt, amikor Tominak épp azt magyaráztam, hogy a gyékényszélben, a víz tetején úszó hordalék alatt állnak szerintem a csukák, és onnan támadnak. Az elmélet igazolásaként odadobtam a csalimat az egyik ilyen helyre – és szinte azonnal meg is jött a válasz. Egy szép csuka rontott rá a villantóra, és néhány perc múlva már a csónak mellett forgolódott. Hogy nyomatékosítsam a mondandómat, a visszaengedés után fél méterrel odébb újra dobtam – és a csali alig ért vizet, máris újabb, valamivel kisebb csuka jelentkezett. Mindketten nevettünk. Ezek a történetek csak tovább erősítették bennem azt a régóta dédelgetett gondolatot, hogy a Tisza-tóban sokkal több csuka van, mint amennyit gondolunk és meg tudunk fogni. Sokszor horgászunk úgy, hogy a csali elmegy a halak orra előtt, és ők egyszerűen figyelmen kívül hagyják. Aztán valami – egy apró légnyomásváltozás, egy hőfok-ingadozás, vagy csak a természet pillanatnyi ritmusa – hirtelen mindent megváltoztat. A halak egyszerre kezdenek enni. Ezeket a pillanatokat hívom én "Ablakoknak". Ilyenkor kinyílik valami a víz alatt – mintha a Tisza egy rövid időre engedné, hogy bepillantsunk a titkaiba. És szerencsére ezen a napon Tominak és nekem is több ilyen ablakunk volt.

A villantómat egy töklevelesek közötti, alig fél négyzetméternyi nyílt vízfoltra dobtam be – ami ebben a szélben igazi bravúr volt. A kapást nem is éreztem, csak azt vettem észre, hogy a zsinór hirtelen két méterrel jobbra szaladt a töklevelek között. Egy szívdobbanásnyi késlekedés után bevágtam, és a bot azonnal életre kelt. A hal a sűrű növényzet között próbált menekülni, a zsinór a levelek között surrogott, de sikerült feszesen tartani. Rövid, ám feszült fárasztás után a töklevelesből egy 75 centiméteres, erőteljes csuka bukkant elő – az aznapi legnagyobb halam.

A nap folyamán folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a baráti találkozóra érkezőkkel a közös chatben. Ahogy telt az idő, egyre több kép érkezett a vízre merészkedőktől: kisebb-nagyobb csukák, sügérek, néhány balin – mindenki megmutatta, hogyan alakul a napja. Jó volt látni, hogy a szél és az eső ellenére mindenki kitartóan próbálkozik. Mi pedig, miközben a következő dobásainkat terveztük, egyre inkább vártuk az estét, hogy végre személyesen is találkozhassunk mindenkivel – nem csak képeken, hanem egy asztal mellett, finom ételek, hihetetlen történetek és vidám nevetések között.

A nap végére Tomi nyolc, én hat csukát fogtam. Voltak köztük hevesen támadók, óvatos követők, és olyanok is, amelyek a csónak mellől, az utolsó pillanatban kapták el a csalit.

Alkonyatra, ahogy vártuk, a szél végre lecsendesedett, a visszaút Sarud felé pedig igazi élményhajókázás lett a reggeli küzdelmekhez képest. A sötétben lassan haladtunk, így nem volt meglepő, hogy mire a kikötőbe értünk, a többiek hajói már üresen ringtak a vízen. Pont időben érkeztünk a Csapatbázis Egymásra Figyelő Központjába a vacsorához — a Sulyom étterem gulyáslevese és túrós csuszája mennyei volt; talán még soha nem esett ennyire jól egy meleg étel.

Az est hátralévő részét együtt töltöttük: nevetések, sztorik, régi és új ismerősök/barátok között. A legjobb érzés talán az volt, hogy tíz csapat, húsz ember, az ország különböző pontjairól ugyanazért volt ott: a vízért, a természetért, a pergetésért.

Gyuri a legyes kalandjairól mesélt, Laci és Pista Tisza-tavi élményeiket idézték fel, Misi a dunai horgászatokról értekezett, Tomi barátommal pedig közös képet készítettek — jah kérem, ha az ember híres wobblerkészítő!
Én közben Pistával a multizás rejtelmeiről beszélgettem, miközben lassan előkerültek a csalis dobozok is. Igazi múzeumi gyűjtemények ezek – minden darabhoz egy-egy izgalmas történet, emlék, vagy éppen egy legendás kapás tartozott.

Amikor végül elcsendesedett a társaság, kint még mindig fújt a szél, de bent már csak a jókedv, a megelégedettség és a várakozás maradt.
Mert tudtuk, hogy ez még csak az első nap volt — és a Tisza-tó mindig tartogat meglepetéseket annak, aki nem fél újra vízre szállni.