Egy pergető baráti találkozó margójára

A tavasz, ami nem akart eljönni

Nehezen indult az év. Olivér elkezdte az óvodát, és mint rendes vírusgazda, mindent hazahozott, amit csak bent talált. Természetesen ez nem az ő hibája – ezen szinte minden ovis gyerek átesik. Január vége óta a gyerekek felváltva voltak betegek, és ahogy az lenni szokott, Szandrával mi sem maradtunk ki a jóból.

Három hónap karantén van mögöttünk. Lényegében ingáztunk otthon, a patika, a rendelő és a kórház között. Egyedül én jutottam el olykor az irodába, de főleg otthonról dolgoztam. Március végére Szandrával a teljes megőrülés határán voltunk – mintha egy újabb COVID-időszakon estünk volna át.

Nem csoda, hogy nagyon megörültem, amikor megjelent a 3 napos X. Tisza-tavi baráti pergető találkozó felhívása május első hétvégéjére. Gondoltam, addigra csak meggyógyulunk – még két hónap volt hátra. Rögtön írtam is Gyulának, hogy szeretnék részt venni, és felajánlottam a segítségemet a szervezésben. Örömmel fogadta. Végre volt valami, ami hobbyként lekötötte az energiáimat. Volt mi körül forogjanak a gondolataim.

Tomi barátom örömmel vállalta, hogy csapattársam lesz. Boldog voltam, hogy idén is jó társaságban telik majd ez a pár nap. Rengeteg új holmival készültem: új esőruha, UV-felső, dobozok, friss zsinórok az orsókra. Úgy voltam vele: ha hurrikán lesz, én akkor is horgászni fogok. Mint később kiderült, jól tettem, hogy így gondolkoztam.

Péntek – parádés kezdés

Április közepére jól álltunk a szervezéssel. Egyre többen jelentkeztek, véglegesedett a programterv és a versenyszabályzat is. Egy ilyen találkozó több okból is nagyszerű: régi ismerősök, új barátok, izgalmas horgászat – és mindez versenykörítésben.

Május elsején Szandra a gyerekekkel elutazott a nagyszülőkhöz, én pedig összepakoltam és vártam Tomit. Sarudra együtt indultunk, ahol az estét már a nyaralóban töltöttük. Másnap hajnalban kipihenten indultunk neki a nagy kalandnak.

Hajnali négykor szólt az ébresztő. Az előző este bekészített szendvicsek és palackok gyorsan a hűtőládába kerültek, aztán irány a kikötő. Összeszokott páros vagyunk Tomival, így a csónakba pakolás gyorsan ment. Mire az első napsugarak megérintették a víz felszínét, mi már horgásztunk.

A csatorna túlpartján ívó keszegek között raboltak a balinok, mi pedig parádés egy órát töltöttünk velük. Több gyönyörű, púpos hátú példány is csónakba került – minden úgy alakult, ahogy azt reméltük.

Fél 7 után elcsendesedett a víz, a rablások elmaradtak. Hiába dobtunk tovább, így 7 órakor új helyek keresése mellett döntöttünk. Délelőtt több spotot is végigdobáltunk, de csak mérsékelt eredményt hozott a próbálkozás. Persze nem csak a halak miatt voltunk kint: egyre több régi ismerőst és új nevezőt üdvözölhettünk a parton és a vízen is. Jó érzés volt, ahogy kezdett összeállni a társaság.

Mivel a kijelölt versenypályán nem igazán találtuk a halakat, Tomival úgy döntöttünk, hogy kimegyünk az élő folyóra – hátha ott. Ekkor még nem a verseny volt a fontos, csak az, hogy jól érezzük magunkat.

Kezdetben az élőt sem éreztük. Csalit váltottunk, helyet cseréltünk, de semmi. Aztán egy bedőlt fás szakaszon, egy uszadékhalom mellett balinrablásokra lettünk figyelmesek. Még be sem álltunk rendesen, Tomi már dobta is a saját készítésű Tempo Shad-et, amire azonnal jött a válasz: zöldes árnyalatú fenekeszeg akadt a horogra.

Gyorsan repültek a csalik, sorra jöttek a szebbnél szebb balinok. Én is fogtam néhányat, de az igazi sztár aznap Tomi új csalija volt. Nem számoltuk a halakat – csak élveztük az együtt töltött időt, a kapásokat, a fárasztásokat.

Aztán, ahogy lenni szokott, egyszer csak minden elcsendesedett. A rablások abbamaradtak, a halak eltűntek. Jó lenne látni ilyenkor, mi történik a víz alatt… Mi vertük szét a csapatot? Lejjebb húzódtak? Vagy egyszerűen csak jóllaktak?

Ahogy a balinok eltűntek, mi is elindultunk vissza a kikötőbe. A többiek és a vacsora már vártak. Estére minden csapat megérkezett. A vacsora jó hangulatban telt: nevetések, régi történetek, versennyel kapcsolatos esélylatolgatás.

Mi Tomival nem maradtunk sokáig – az egész napos horgászat és a másnapi verseny gondolata hamar ágyba terelt minket.

Szombat délelőtt: váratlan pofon

Reggel hatra már a reggelinél voltunk. A csapat jókedvűen, reményekkel telve gyűlt össze. Az időjárás-előrejelzés és a csapatok visszajelzései alapján fontos döntést hoztunk: a korábban csak a Sarudi-medencére korlátozott versenypályát megnyitottuk – a várható erős szél és a tározón keresztül kasul elhelyezkedő behúzós bojlis szerelékek miatt.

A szabályismertetés után pontban hétkor elrajtolt az első forduló. A csatornában kiszemelt reggeli helyünk sajnos már foglalt volt, így gyors döntéssel az élő Tiszára húztunk ki, de a tegnapi balinoknak nyoma sem volt.

Nagy nehezen három balint sikerült horogra csalnunk, de csak egy volt közülük mérhető. Kilenc óra körül visszatértünk a csatornába, de ott sem volt több szerencsénk. UL csalikkal próbáltunk sügerezni: egy mérhető példány mellett több kisebb is beugrott, és mivel nem akartuk a kicsiket feleslegesen molesztálni innen is gyorsan tovább álltunk.

Újra az élőre mentünk, ismerős, korábban bevált szakaszokat vallattunk. De egyetlen érdemleges halat fogtam – azt is véletlenül. Épp Tomira figyeltem, ezért megállítottam a csali bevontatását, ami így süllyedni kezdett a fenék felé. Amikor újra elkezdtem volna bevontatni a Thrill-t, erős ütést kaptam, és kisvártatva már a csónakban is volt a nap harmadik mérhető hala.

Szombat dél – mérleg és újratervezés

Délben véget ért az első forduló. Visszaindultunk a kikötőbe – szerény zsákmánnyal. Más csapatok azonban szebben szerepeltek: volt, aki megfogta a verseny legnagyobb halát, egy 100 centis harcsát, mások két harcsával, csukával, balinokkal vagy szebb süllővel zárták a délelőttöt. Tisza-tavi viszonylatban jobb sügérek is kerültek horogra.

Az ebéd gyorsan elfogyott, és bár sokan lepihentek, mi Tomival inkább átbeszéltük a délutáni taktikát és alaposan átgondoltuk a lehetőségeinket. Az élő folyó csalódást okozott, a szél pedig egyre jobban feltámadt. A Kis-Tisza szűk csatornái ilyen időben jó célpontok, de itt lehet sokan összegyűlünk és csónak forgalom is nagy lehet, így végül úgy döntöttünk, hogy egy védettebb kubikgödröt keresünk fel – hátha sügér vagy csuka formájában ránk mosolyog a szerencse.

Délutáni fordulat a kubikban

Délután kettőkor indult a forduló. A rajtot követően egyenesen egy jól ismert Kis-Tisza szakaszra mentünk, ami korábbi években több szebb sügeret és balint adott már. Sajnos a korábbi félelmünk beigazolódott, a Kis-Tisza nem a nyugalomról szólt. Csónakok jártak fel és alá, több másik horgász is megállt a közelünkben. A cél nem csak az volt, hogy halat fogjunk, hanem hogy olyan helyet találjunk, ahol valóban érezhetjük a természet ritmusát – és persze, ahol nem ráz szét minden hullám.

A választásunk végül az egyik kedvenc kubikomra esett, ami csendes volt, sűrűn körbenőtt gyékénnyel és náddal, a víz pedig szinte tükörsima. A vízfelszínén játszó kishalak, a nádiposzáta éneke és a víz felett köröző barna rétihéja már önmagában megérte a kiruccanást. A nyugalmat csak néha törte meg egy-egy messzebbről érkező csónakmotor tompa moraja.

Az első dobásokat Tomi sügerek reményében tette míg én a csukákat próbáltam horogra csalni. Apró UL csalikkal, lassan, finoman vezetve, apró pöccintésekkel kutatta át cimborám a partszéli vízeket. A korábbi írásaimban már szereplő spotot dobtuk amikor megmozdult a víz egy gyékényfal előtt, és Tomi elsőként szákolt egy szép, 24 centis sügeret. Tisza-tavi viszonylatban igazán nagynak mondható, a versenyben is mérhető, és ami még fontosabb: újra éreztük, hogy él a víz alatt valami. Tomi újabb sügeret fáraszt én pedig gyorsan lerakom a csukás botot és szedem elő az UL pálcát, amivel hamarosan nekem is sikerült megfognom az első sügeret. Amikor egy helyen csökkent a kapások száma átálltunk egy másik spotra. Idő közben elkapott a verseny drukk, furcsa érzés volt. több hibát is vétettünk, amit normál esetben nem követnénk el. Pontatlan dobás, helytelen fárasztási mód, rontott kapások, valahogy a verseny hevében szétestünk egy kicsit. Összesen hét mérhető sügért szedtünk össze a forduló alatt, de volt még pár kis csíkos útonálló, akiket a megfogás után azonnal visszaengedtünk. Nem akartuk feleslegesen kínozni a méret alatti halakat.

Ahogy telt az idő, a nap egyre lejjebb bukott, és a fények lágyabbá váltak. Itt ott balin rablásokat lehetett látni, ezért úgy döntöttem, ideje nagyobb csalira váltani, hátha egy ön is elcsábul. A nád előtt húzott wobbler pár próbálkozás után meg is hozta a kívánt reakciót: Először csak megütötte, de többedik dobásra egy szépen színezett, sötétzöld balin veszett rajta a csalimon. Nagyon jó érzés volt az apró sügerek után egy jobb halat fárasztani. Nemvolt rekord méretű, éppen csak méretes, de pontot ért és akkor csak ez számított! Fogtunk még pár szép vörösszárnyút, egyik sem volt versenykategóriás, de az élmény nem maradt el, illetve van egy baráti házi versenyünk is, oda pont jól jöttek. A hely csodálatosan működött: nem volt tömeg, nem volt nyomás, csak mi ketten és a víz, meg amit az adni tudott.

A délután lassan estébe hajlott, a forduló végére pedig összesen 8 mérhető halat vittünk be: sügereket és egy balint. Tudtuk, hogy nem ezek fogják megnyerni nekünk a versenyt, de boldogok voltunk, hogy a rossz kezdés után sikerült visszatalálni a halakhoz – és önmagunkhoz is.

Este a kikötőbe érkezve mindenki kicsit fáradtabban, és éhesen pakolt vissza. A vacsoránál újra egymás mellett ültek a versenytársak és mindenkit egy dolog foglalkoztatott, mik a részeredmények, ki hol áll, de az összesítésre még várni kellett. Tomival ismét hamar visszavonultunk, fáradtak is voltunk és az eredmények összesítése is ránk várt még. Időben le akartunk feküdni, mert másnap újra 5kor kelés és vár ránk egy záró forduló, ahol végleg eldől, mit írunk be az emlékezetünk könyvébe ebből a hétvégéből.

Zárónap

A harmadik nap reggelén valami más volt a levegőben. Talán a fáradtság, talán a tudat, hogy ez az utolsó lehetőségünk még valamit odatenni az asztalra – de a reggeli kávé csendesebben fogyott, kevesebb poén, kevesebb hangos röhögés. Mindenki egy kicsit befelé figyelt.

A reggelinél ismertettem az előző napi részeredményeket. Minden csapat megtudta, hogyan áll a mezőnyben – volt, aki meglepődött, másokban megkönnyebbülés tükröződött. Úgy tűnt, volt, aki behozhatatlan előnyre tett szert.

Mi Tomival a 6. helyen álltunk. Innen nem számítottunk csodára, nem volt bennünk görcs, inkább az, hogy próbáljunk javítani, élvezzük ki az utolsó órákat, és hozzuk ki a maximumot abból, amit a Tisza-tó még adni tud.

Előző este megbeszéltük, hogy a kubikban kezdünk. Tomi sügerezik, én csukát keresek. Ha ott nem jön hal, akkor áttoljuk magunkat a Kis-Tiszára.

A terv szerint haladtunk: a kubik reggeli nyugalma ígéretes volt, és hamar jöttek az első kapások. Tomi sügereket fogott, én viszont hiába dobáltam, csuka nem mutatta magát. Egy apró érdekesség akadt, Tomi ugyan azt a sügeret fogta meg ugyan arról a helyről alig egy óra különbséggel. A farokúszója nagyon egyedi bélyeg volt, ahogy azt lentebb ti is láthatjátok. Végül másfél órát maradtunk, mert éreztük: ez kevés lesz. Több kell, mint pár sügér, ha előrébb akarunk lépni. 

Kimentünk a Kis-Tiszára – de ott egy teljes órán át semmi. Se kapás, se mozdulás. A víz laposnak tűnt, és mintha a halak is kihagyták volna ezt a napot.

Gondoltam egy merészet. Bár hatalmas szél és hullámzás borzolta a tározót, javasoltam Tominak, hogy vágjunk át, és próbáljuk meg a péntek délutáni balinos helyet. Nem kellett sokat győzködni, azonnal igent mondott. Tudtuk, hogy kényelmetlen lesz – de úgy éreztük, ez lehet az utolsó esélyünk egy jobb eredményhez.

Mélypont és fordulat

Elsőre hatalmas csalódás várt ránk. Az uszadékfás hely foglalt volt. A balinok raboltak, de egy horgász pont a spotunkon emelgetett harcsára. Elcsigázottan néztünk egymásra – Mi lesz most...?

Odébb álltunk egy süllős szakaszra, próbáltunk gumizni, de a szél már túl erős volt, nem éreztük a csalit. Tovább sodródtunk egy alámosott partoldalhoz, ahol balinokat láttunk rabolni – de semmi érdemi kapás nem jött.

És ekkor jött a mélypont: egy másik csónak beállt fölénk, és második dobásra leszedett egy szép balint. A guta majd megütött. Teljes reménytelenség lett úrrá rajtunk.

Aztán Tomi észrevette, hogy a korábbi uszadékfás helyünk felszabadult. A horgász elhúzott. Nyomás! A tempó felpörgött, gyorsan visszamotoroztunk, és végre újra ott álltunk a jól ismert pozícióban.

És megérte.

Tomi három gyönyörű balint fogott saját készítésű Tempo Shad csalijával, én is behúztam egyet. A halak ott voltak, dolgoztak, és végre újra jött az az ismerős érzés: "megérte kitartani."

Persze nem ment minden tökéletesen. A versenydrukk újra előjött: fát dobtunk, rossz helyre céloztunk, kapásokat rontottunk. Ha nyugodtabbak vagyunk, talán még több halat tudtunk volna kicsikarni.

A legemlékezetesebb pillanat viszont nem kifogott halhoz kötődik. Egy uszadék szélére dobtam, és ahogy lassan vezettem a csalit, egy hatalmas süllő tört ki a mélyből. A 10 méteres víz tetején mozdult rá – csak megütötte a csalit, aztán eltűnt a mélyben.

Tomi felé kapkodva, levegő után kutatva csak ennyit tudtam kinyögni:

– Süllő… hatalmas süllő volt!

A többit elnyelte a csend.

Eredmény, öröm és tanulság

A versenyidő véget ért, indultunk vissza a kikötőbe. Bár nem esett az eső, az esőruha mégis aranyat ért: a hatalmas hullámok rendre átbuktak a csónak oldalán, mindent eláztattak, amit nem fedtünk le rendesen. A ruhám viszont jól vizsgázott – mint ahogy az UV-felső is, ami egész hétvégén megvédett attól, hogy rákvörösen zárjam a napot.

A versenyt végül az 5. helyen zártuk, szorosan a középmezőnyben. Első közös versenyünk volt, és az elvárásainkhoz képest kifejezetten elégedetten, büszkén pakoltunk le a nap végén.

Három tanulságot vittünk magunkkal erről a hétvégéről:

1. A csónakban a technikát kezelő társ legyen támogató, ne öncélú – ha kiszolgálja a másikat, hatékonyabban működik az egész csapat.
2. Ha egy módszer, spot vagy csali nem válik be, negyedóra után váltani kell. Nincs idő görcsösen ragaszkodni az elképzeléseinkhez.
3. Tominak készítenie kell nekem is Tempo Shadet! 😄

A csapatok lassan elszállingóztak, a part csendesedett. A verseny véget ért – de a hazaút még hátra volt. Ott álltunk az Élményparton, kicsit elázva, kicsit fáradtan, de annál boldogabban.

Tomi felé fordultam:
– Ősszel újra, nem?

Összemosolyogtunk – hiszen belül mindketten tudtuk: ez csak a kezdet volt.

Köszönjük, Tisza-tó. Köszönjük, Sarud. Köszönjük, Élménypart!