Egy történet kezdete

Minden év júliusában felhozom a csónakomat a Tisza-tóról Budapestre. Elvégzem rajta a szükséges nyári karbantartásokat, és ha már itt van, néhány napot mindig a Dunán töltök vele. Ezekből a horgászatokból az idén egy egész történetsorozat született. Olyan történeteké, amelyekben lesznek gyönyörű halak, öröm, csalódottság és néhány egészen különleges este. De arról is szólnak majd, hogyan állhat két barát közé egy horgászhely.

A Duna a Tisza-tóhoz képest teljesen más világ. Másképp mozog a víz, másképp viselkednek a halak, és még a jól ismert helyek is képesek egyik napról a másikra teljesen új arcukat mutatni. Talán ezért is van, hogy amikor Budapesten van a csónak, nem feltétlenül a pergetést részesítem előnyben. Ilyenkor szívesen előveszem a matchbotot, és úsztatva próbálom megfejteni a folyót.

Ezt a nagyszerű módszert Zoli mutatta meg nekem néhány évvel ezelőtt. Azóta megtapasztaltam, hogy legalább annyira izgalmas és aktív horgászat lehet, mint a pergetés. Csónakból különösen koncentrált pecát tesz lehetővé: folyamatosan figyelni kell az úszót, a sodrást, a medret és azt, hogyan vezeti a víz a csalit.

A felszerelés egyszerű, nem kell hozzá magammal vinnem az egész horgászboltot. Egy nagyobb ládában szinte minden elfér: orsó, úszók, előkezsinórok, horgok, ólmok, fogó, olló és horogszabadító. A matchbot természetesen nem a ládában, hanem mellette kap helyet. A csónakban ott van még egy hosszú nyelű merítő, valamint az etetéshez szükséges drótszák a hozzá tartozó ólmokkal, zsinórral és egy kétliteres PET-palackkal.

Ennyi. Már csak egy úsztatásra alkalmas helyet kell találni: húsz-harminc méter hosszú, lehetőleg egyenletes, sóderes mederszakaszt.

A korábbi években gyönyörű márnákat, paducokat, szilvaorrú keszegeket és koncérokat fogtam így. Az idei kisvizes nyár azonban komoly kihívások elé állított. Azokon a helyeken, ahol korábban rendszeresen szép paducok és koncérok érkeztek, most szinte kizárólag márnák vették fel a csalit.

Félreértés ne essék: semmi bajom a márnákkal. Erős, gyönyörű halak, amelyek a sodrásban egészen elképesztő küzdelemre képesek. De néhány szép paducnak azért nagyon örültem volna.

Már túl voltam a negyedik úsztatós napomon, amikor Tomi barátom felhívott:

– Menjünk horgászni!

Ezt nekem soha nem kellett kétszer mondania. Szeretek Tomival horgászni, így természetesen igent mondtam.

Elmesélte, hogy azon a helyen, ahol partról szokott pecázni, hatalmas rablásokat látott, de nem dobótávolságon belül. A halak jóval bentebb, a parttól több mint száz méterre dolgoztak. Csónakkal azonban elérhettük őket.

Próbáltam már ezen a környéken horgászni a korábbi években, de a nagy sodrás akkor alaposan megnehezítette a dolgomat. A horgony nem tudta rendesen megtartani a csónakot, ezért egy idő után lemondtam a helyről. Tomi hívásakor azonban már július végét írtunk, és egymás után dőltek meg a rekord alacsony vízállások a Dunán. Pakson sorra állították le a turbinákat, a folyó pedig napról napra kisebb lett. Ha a víz ennyire alacsony, talán a sodrás is gyengébb. Hátha most működhet ott a csónakos peca. 

Másnapra meg is szerveztük a közös horgászatot. Munka után azonnal indultam, és este hat órakor már vízen volt a csónak. Mivel a fényváltásig még sok időnk maradt, nem siettünk egyenesen a kiszemelt helyre. Útközben itt-ott megálltunk dobálni, közben pedig csak ámultunk azon, mi minden került elő a Dunából az alacsony vízállás következtében. Ahol korábban a kövezéseket dobáltam, ott most szárazon hevertek a kövek. A jól ismert sarkantyúk és kőszórások víz nélkül búslakodtak a parton. Döbbenetes és egyben félelmetes látvány volt. Olyasmit láttunk, amit addig még soha. A normál vízálláshoz képest két-három méter hiányzott a folyóból, de még az előző évi kisvízhez viszonyítva is hatvan-hetven centiméterrel alacsonyabban állt a Duna.

Nyolc óra körül érhettünk Tomi helyére. Beálltunk nagyjából oda, ahol korábban a rablásokat látta, majd Tomi rutinos mozdulattal ereszteni kezdte a horgonyt.

Illetve csak kezdte volna.

A kötél alig negyven centimétert futott ki, amikor a horgony már feneket is ért.

– Micsoda?

A Duna közepén, több mint száz méterre a parttól negyven centiméteres vízben álltunk. Csak néztünk egymásra. Nemcsak a víz volt elképesztően sekély, hanem a sodrás is sokat veszített az erejéből. A tízkilós súly gond nélkül tartotta a csónakot azon a helyen, ahol korábban legfeljebb lassítani tudta volna. Akkor ezért látszódtak itt azok a rablások. A sekély vízben összegyűlhettek az apró halak, a ragadozók pedig megtalálták a könnyű zsákmányt. Aznap este azonban hallgatott a víz. Itt-ott megfordult egy-egy paduc vagy márna, de látványos rablásnak nyoma sem volt.

Ennek ellenére már a második dobásomra kapás érkezett. A Salmo Rattlin' Sting 9 centiméteres, smelt színű változatát húztam, amikor határozott ütést éreztem. Süllő! Nem volt nagy, de süllő volt. Egy ilyen kezdés után nehéz lett volna panaszkodni.

Nem sokkal később Tomi következett. Valamivel nagyobb süllőt emelt a csónakba, majd rövidesen vissza is engedte a vízbe.

– Jól kezdünk!

De még mennyire. Tomi hamarosan újabb halat akasztott. Ezúttal már az első kirohanásokból lehetett sejteni, hogy nem süllő van a horgon. Egy szép balin érkezett, bőven hatvan centiméter felett. Nagy volt az öröm, következtek a pózolós fényképek, és meg kellett állapítanom: olyan szép volt a hal, hogy még Tomi sem tudta elrontani az összképet.

Visszaengedtük, Tomi pedig újra dobott. Megint balin.

– Mi van itt?

Alig telt el néhány perc, és a barátom ismét fárasztott. Ez a hal még az előzőnél is erősebbnek bizonyult. Hosszú kirohanásokat produkált, és alig akart a csónak közelébe jönni. Amikor végre sikerült megmeríteni, a mérőszalag hatvanhét centimétert mutatott.

– Mi van itt, Tomi?

Miközben a cimborám sorra fogta a gyönyörű halakat, én csendben tekergettem az orsómat, és belül egyre jobban őrlődtem. Mit csinálok rosszul? Miért nincs kapásom, miközben Tomi szinte bármit tesz a kapocsba, minden csalijára jut egy-egy szép balin? Ismerős érzés lehet ez mindenkinek, aki horgászott már csónakból egy nála eredményesebb társ mellett. Ugyanott állunk, ugyanazt a vizet dobjuk, mégis mintha két teljesen különböző folyón horgásznánk.

Végül egy kisebb crankre nekem is jelentkezett egy jászocska, de ezen az estén kétségtelenül Tomi érezte jobban a Dunát. Látszott rajta, mennyire örül a sikernek. És bár horgászként belül dolgozott bennem a kérdés, hogy én mit csinálhatnék másképpen, barátként őszintén örültem a szép halainak. Ez az év addig nem igazán adta neki a Dunán. A rekord alacsony vízállás miatt lényegében újra kellett tanulnia az egész pályát. Most azonban minden összeállt.

Tomi megsajnált és az egyik balinját a kezembe nyomva lefotózott vele. Szerintem nem is a sajnálat miatt tette, hanem, hogy megmutassa milyen képeket kellene készítenem róla. Ilyen egy barát! :) 

Döntsétek el ti, hogy ki a jobb fotós! :) 

A kapásokban érkezett egy kisebb szünet, ezért lejjebb csorogtunk. Lassan teljesen besötétedett, és a víz felett megjelentek a dunai kérészek is. Egyre többen repültek körülöttünk, rövid életük különös táncával tovább színesítve az este történetét. A rekordalacsony vízállás, a szokatlanul csendes Duna és a rajzó kérészek együtt olyan hangulatot teremtettek, amely önmagában is emlékezetessé tette volna ezt a horgászatot.

 Tíz óra előtt azonban Tomi ismét belekezdett, és két, a korábbiakhoz hasonló méretű balint akasztott.

Nekem közben voltak ütéseim és tolásaim, de egyik hal sem akadt meg.

Éjfélig maradtunk. Addigra teljesen elcsendesedett a víz. A halak már nem fordultak, rablást sem láttunk, ezért lassan elérkezett az indulás ideje.

Nagyon jó horgászat volt. Nem azért, mert én sok halat fogtam – mert bizony nem fogtam –, hanem azért, mert láthattam, ahogy Tomi megfejti az aznapi Dunát. Örültem a fogásainak, közben pedig már azt terveztem, mit fogok másképpen csinálni, amikor legközelebb visszatérünk.

Egy dolgot biztosan eldöntöttem: a következő alkalommal én állok majd a csónak orrába. :D 

Erre azonban várni kellett. Hétvégén elutaztunk a családdal, így legalább egy hét kimaradt. Mire újra vízre szálltam, Tomi nem tartott velem. Azon a hajnalon Atival indultunk el ugyanarra a dunai pályára. Annak a horgászatnak a végére pedig tökéletesen értelmet nyert a mondás: sírva vigad a magyar.

És akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ez a hely később nemcsak halakat és éléményeket ad majd, hanem valamit el is vesz tőlünk.

De tudjátok, az már egy másik történet lesz.