Esőben

Az éjszaka még a vállaimra nehezedett, amikor három órakor megszólalt az ébresztő. Az ember ilyenkor nem felkel, hanem felad. Feladja az ágy puhaságát, a paplan melegét, és elindul valami egészen bizonytalan felé: a víz felé, ahol a remény nevű, különös természetű élőlény lakik. 

A csónak vízre tételének megvan a maga szertartása; nemcsak alumínium és víz találkozása, hanem egyfajta rituálé is, melynek minden hangja felnagyítódik a hajnal üreges csöndjében: a kötelek surrogása, a görgők zakatolása, a víz első, ünnepélyes loccsanása. Az út a bizonytalan felé már a tó tükrén vezetett. A víz sima volt, mintha egy óriási, frissen vasalt abrosz feszült volna a meder fölé; rajta szakadozott felhőfoszlányok árnyékai – a közelgő eső ígéretével. A meteorológia aznapra heves záporokat ígért; a levegő úgy függött a nádasok fölött, mint egy gondosan elhallgatott titok.

Pirkadatra érkeztem a megbeszélt helyre. Laci és Pista pár perccel utánam futottak be. Egy rövid szíverősítő – hogy Rejtő szavaival éljek, "a helyzet megkívánta, a lélek megszavazta" –, majd mindenki a maga pályájára indult. Érdekes, hogy ilyenkor, amikor a barátok látótávolságon belül vannak, az ember hajlamos hangosabban szólni, de idővel a kiáltások elhalnak, s marad a csönd, amelyben minden mozdulatnak, minden dobásnak súlya lesz. A hajnal fényei lassan áttörték a felhők szürke fátylát. A nap ugyan nem mutatta meg magát, de a világosság beszivárgott a tó fölé, és ezzel együtt a horgász szívébe is. Valami különös kettősség uralta a pillanatot: a természet csendes szépsége és a közelgő vihar fenyegetése. A növények közötti apró foltok olyanok voltak, mint titkos színpadok, ahol bármelyik pillanatban feltűnhetett a főszereplő: egy csuka, egy balin vagy akár egy félénk sügér.

Az első kapás hamar megérkezett: egy hetvenes körüli csuka csapta telibe a 17 centis Dunklét. A bot meggörbült, a fonott zsinór énekelt a szélben, és abban a dalban ott volt minden, amiért három órakor otthagytam az ágyat. Rövid, erőteljes fárasztás és egy gyors fotó után a hal visszanyerte szabadságát. Remek kezdés volt, ami után bizakodva néztem a nap elé.

Nemsokára újabb ütés érkezett, de a csuka lemaradt, ráadásul úgy megtépte a gumit, hogy azt idő előtt nyugdíjaznom kellett. Így váltottam, és előkerült egy 10 centis Pro Grub. Hagytam, hogy a szél sodorjon, közben dobtam a jobbnak tűnő helyeket. Több apró koppintás is érkezett – tipikusan sügérre utalt –, így könnyebb szerelékre váltottam.

A 4–21 grammos Dragon Milleniumon az új Daiwa Tatula 100 orsó dolgozott, rajta 0.12-es fonottal. Az FC végére egy pici forgókapocs került – akkor még jelentéktelennek tűnt, de később komoly szerepet kapott. A piros #2 Mepps körforgó rögtön adott egy szép sügeret, de utána hiába húztam lelkesen, csak pár ütés jött. Csali csere: egy pici pisztrángos támolygó kanál egyágú, szakáll nélküli horoggal. Finom rázások, tolások mutatták, hogy jó a választás, de a horog miatt egyik sem akadt meg rendesen.

A távolban ekkor már dörgött az ég. Először halk morajlás, majd egyre közelebb csattantak a villámok. Gyorsan magamra öltöttem az esőruhát, ami a leadott kilóknak köszönhetően most már elegánsan simult rám. A botokat lefektettem a csónakban, és én is szünetet tartottam – jobb, ha a villám és a karbon nem kerülnek közelebbi kapcsolatba.

Amikor csendesebb lett a menny, újra dobtam. A támolygó ezüstös teste szépen megcsillant a szürke fényben, és végre megmutatta magát a korábbi apró ütések gazdája, a vörösszárnyú. Pikkelyei aranyosan csillogtak, úszói vérvörösen terültek el a kezemben. Meglett a nap UL csalija. Szinte minden dobás ütést hozott, de a pici egyágú szakáll nélküli horogról rendre lemaradtak a halak. Nem bántam: az apróságok így sértetlenül úsztak tovább, a nagyobbak pedig úgyis biztosan megfogják, ha eljön az idejük.

Érdekes volt megfigyelni, hogy húzás közben inkább sügér jött, míg a lehulló csalit a vörösszárnyúak kapták el. Természetesen a csukákról sem feledkeztem meg, így felváltva dobtam a könnyű és a nehéz szerelékkel. Komoly meglepetést okozott, amikor a csukáknak felkínált spinnerbaitet két pazar, huszonhárom centis sügér verte le. A csukák makacsul hallgattak az eső pedig csak esett és szakadt. Laciékkal telefonon kapcsolatba léptem, mert mintha sokadjára látnám, hogy valamit fárasztanak, fotóznak és engednek vissza. Jól éreztem! Ekkor már fejenként hat jó csuka felett jártak. A hír úgy hatott rám, mint egy rövid, de határozott kritika: ideje váltani az "apróságokról".

A váltás drasztikus volt: újra egy fehér Illex Dunkle 17 cm került a heavy bot kapcsába, nagy test, nagy ígéret, nagy csobbanás. A tündérrózsa-szigetek közé céloztam vele és második dobásra a beesőt le is verte egy csuka. A hal a vízből kirobbanva a fejét rázta, hogy megszabaduljon a horogtól. Gyönyörű hal volt, aki egyre jobban távolodott a csalimtól…. Újabb dobás, hatalmas tolóhullám, erős kapás, üres bevágás. Ilyen nincs! Újra és újra a tolóhullám mögé dobtam, de a többi néma csend.

Visszaváltottam a könnyű cuccra, és egy másik tündérrózsa-szigetnél #3 Mepps Agila került a kapocsba. Második dobásra a víz megemelkedett a körforgó mögötte, és egy csuka megindult a tökleveles felé – a csalimmal együtt. A könnyű bot ívben állt, a fonott feszült, én pedig reménykedtem. Egyszer visszafordult, egyszer újra kitört. Végül a kapocs adta meg magát. Az a pici, tetszetős kompromisszum, amelyet reggel mosolyogva pattintottam a fluorocarbon elé, egyszerűen kinyílt. A csuka elvitte a Meppset, én pedig halkan, de határozottan emlegettem néhány nyomdafestéket nem tűrő kifejezést. Röviden összefoglalva: az ember ilyenkor nemcsak a halat veszti el, hanem az úri modorát is.

Nem hagytak nyugodni a korábbi nagy csalis események, így visszatértem a fehér Dunkle-hoz, és ugyanoda dobtam, ahol korábban a tolóhullámok bekövették. A csali picit célt tévesztett és a célzott tökleves folt túloldalán landolt (gyakorlom még a multis dobást). A gumihal kígyózó mozgással közeledett felém, amikor két-három méterről egy hírtelen lökéshullám indult meg az irányába, majd erős ütés következett. A bevágás ült.A fárasztás most sokkal inkább nekem kedvezett. A hal próbált kitörni, de a westin bot szépen dolgozott, a zsinór, az előke és a kapocs is összhangban volt, nem volt gyenge láncszeme a szereléknek, így magabiztosan tarthattam. A fárasztás nem tartott sokáig, de minden pillanata izgalmas volt. Végül a csónaknál megnyugodott, és ott terült el előttem a szákban egy igazi "big mama". 

A távolba kiáltottam Laciéknak, mint akinek a gyermeki öröm az egyetlen hivatalos nyelve: "Méter pike! Méter pike!" A mérésnél aztán a valóság – ahogy az lenni szokott – finoman javította a kéziratot: 93 cm. A méter tehát nem lett meg, csak az idézőjel. De az öröm nem számokban mér; inkább abban, hogy végre bebizonyosodott: a nagy csali, nagy hal elmélet a Tisza-tavon sem legenda többé.

Több sügérrel és vörösszárnyúval később megcsörrent a telefonom: otthon nehéz nap jutott a gyerekekkel, így megígértem a feleségemnek, hogy még fél óra és indulok. A horgászoknál azonban a fél óra ritkán fél óra – inkább egy, néha kettő.

Újabb dobás a fehér Dunkle-val a töklevelesek közé, és a Tisza-tó – úgy tűnik – még nem akarta lezárni a fejezetet. Újabb ütés, ülő bevágás, határozott, fegyelmezett fárasztás: 73 cm. Nem hangzik nagynak egy 93 cm-es után, de ez a csuka pontosan odailleszkedett a nap ritmusába.

Tovább vallattam a vizet. Egy komolyabb kroki ismét lefordult a csaliról – ilyenkor az ember lelki szemei előtt percekig ott úszik az elveszett példány, és valahogy mindig egy kicsit nagyobbnak tűnik. Végül még két kisebb csuka is beugrott a nap zárásaként.

Az eső sem adta fel, a csónakban a szivattyú folyamatosan dolgozott, de maradtam, mert nem az idő tartja a horgászt a vízen, hanem egy hangulat, aminek nincs neve, csak körülírása.

Végül elcsendesedett minden. A gyékények csúcsán apró cseppek gyöngyöztek, a hattyúk – akik délelőtt még figyelmes közönségként úsztak a háttérben – most megelégedett csönddel legelésztek a tavirózsák között. Laciéknak baráti intés, nekem pedig elég volt mára. Beindítottam a motort, a csónak orra megindult, és a tó felszínén hosszú, keskeny csík húzódott utánam – aznapra az utolsó tolóhullámok.

A Tisza-tó ma is a maga nyelvén beszélt, hol adott, hol pedig elvett. Hol szél, hol eső, hol dörgés adott keretet a horgászatnak, de közben mégis sikerült megélnem mindazt, amiért újra érdemes volt hajnalban útnak indulni.

A baitcasting felszerelés most különösen közel került hozzám: a könnyű pálca és az új orsó szépen dolgozott a kisebb csalikkal, a heavy Westin bot pedig – bár belesajdult a vállam – gond nélkül vitte a nagy Dunkle gumikat is. Jó érzés volt, hogy minden összhangban működött, persze a kis forgókapcsot leszámítva. A nap végén nem a fogások száma maradt a legfontosabb, hanem az apró döntések, amik közben meghatározták a horgászatot: a kapocs mérete, a csali színe vagy az, hogy mikor melyik bot került a kézbe. Ezekből állt össze egy olyan nap, amelynek minden pillanata hozzátesz ahhoz, amiért szeretek újra és újra visszatérni a vízre.

A kikötőben az eső még utoljára megkísérelt eláztatni, de miután elindultam haza a szélvédőre már csak finom pontozással írta rá a nap margóját. Útközben úgy éreztem, hogy a nap során a lelkem jól lakott, valami megtelt bennem és az átélt élmények egy időre megnyugvást hoztak a folyton kapásra éhes vágyaimnak. A "méter pike" pedig bekerült a történeteim közé, oda, ahol a legendák laknak, és ahol a valóság néha szebbet ír minden mesénél!