Fürdik a lelkem?
Az idei első csukázásomra egy régi ismerőshöz tértem vissza. Az öreg Tisza-holtághoz, amit már csak kevesen ismernek.
Április eleje volt. Hajnalban érkeztünk a vízhez Lacival és Pistával. A levegő hideg volt – az éjszaka még fagyott is –, a szél már reggel is erősen fújt, a vízszint pedig lehangolóan alacsony volt. A tavalyi aszály és az idei csapadékszegény tavasz kemény nyomot hagyott a holtágon.
Az új kajakommal most jártam itt először, de a pedálhajtást végül be sem tettem. Nem sok értelme lett volna. Sok helyen alig 30-40 centi víz volt, ráadásul a vízinövények meglepően gyorsan benőték a sekély részeket.
Mire vízre szálltam, Laci már túl volt az első csukáján.
- Sietni kellett, a végén nem marad nekem hal! 😊
Maradt!
A második dobásra be is jelentkezett egy csuka a Fox Rage Slick Eel-re, de sajnos lemaradt. Ilyen ez a lenyomott szakállú horgokkal… néha a hal győz, de nem bánom, jobb így mindenkinek.
Nem akartam zavarni a srácokat, ezért leeveztem a morotva másik végére, de gyorsan kiderült, hogy ott szinte esélytelen normálisan meghorgászni a vizet a sok vízinövény és az alacsony vízszint miatt. Mire visszatértem, cimboráim már több csukát is fogtak. Vagyis főleg Pista… mert Laci a reggeli hal után nehezen találta újra a ritmust.
A szél továbbra is erősen fújt. Szeles időben általában úgy horgászom, hogy a víz szél felöli oldaláról indulok. Lehorgonyzok, végigdobálom magam előtt a vizet, majd felszedem a horgonyt és hagyom, hogy a szél lassan lejjebb sodorjon a korábbi dobástáv feléig. Aztán újra lehorgonyzok és ismét meghorgászom az előttem lévő szakaszt. Így gyakorlatilag kétszer tudok átfésülni egy-egy részt.
Most is így tettem, mivel szerencsére a szél végigfújta a morotva északi ágát.
A víz itt "mélyebb" volt, már amennyire az 50-60 centis vízmélységet mélynek lehet nevezni.
Aznap végül hét csukát fogtam, és legalább ugyanennyi leakadt a horogról.
Egy bőröndnyi csalit vittem magammal, de végül csak két csalival fogtam halat. Az egyik a Fox Rage Pro Grub Super Natural Roach 12 cm-es változata volt, 3 grammos chebu fejjel, lassan, fűrészfogszerűen vezetve. A másik pedig a Fox Rage Zander Pro Natural Perch 14 cm-es verziója, 5 grammos fejjel, folyamatosan és lassan húzva. Ehhez a nagy Zander Pro-hoz kötődik a nap legemlékezetesebb kapása is.
Erős hátszél fújt, a nehezebb csalit pedig hatalmas távolságra tudtam eldobni a Prism X Pike casting bottal. Az egyik ilyen dobásnál a vízbe érkező csalit azonnal leverte egy csuka, de nem akadt meg. Többször visszadobtam ugyanoda, de semmi.
Már vagy húsz méterrel lejjebb sodródtam, amikor a korábbi kapás helyszínén túldobott csalimat vezettem visszafelé, és onnan, ahol az előbb a csuka leverte a beeső Zander Pro-t, megindult egy hatalmas tolóhullám a csalim irányába. Mint egy gyorsvonat. Úgy gázolta le a gumihala, hogy ütést szinte nem is éreztem. A hal egyszerűen lecsavarta a botot a kezemből.
A kapás alapján nagyobbnak tippeltem, de amikor kézbe vettem a több mint 70 centis csukát, egyáltalán nem volt bennem hiányérzet. Sőt inkább egy erős belső késztetés, hogy pisilnem kell.
Aki kajakozik, tudja, hogy ez tavasszal, vastag ruhában, erős szélben, billegő kajakban nem olyan egyszerű történet. Nyáron egy rövidgatyás pecán még megoldja az ember fél kézzel is, de egy vízálló gázlóruhában már egészen más a helyzet.
A művelet egyébként sikerült.
Sőt, még visszaöltözni is sikerült.
Aztán jött egy erősebb széllökés…
Én pedig a következő pillanatban nyakig az iszapos vízben találtam magam.
A kajak szerencsére nem borult fel, de én rendesen megmerültem. A morotvában ugyan csak fél méter víz volt, viszont alatta vastag, süppedős iszapréteg lapult. Egy pillanatra megijedtem, de gyorsan sikerült visszaszereznem az önuralmam és visszamászni a kajakba.
A víz hideg volt. A szél pedig továbbra sem kegyelmezett.
Gyorsan kieveztem, levettem a ruhát és átöltöztem – a kocsiban mindig van váltóruha, az ilyen esetekre. A gázlóruhába szerencsére nem folyt be víz, de felül mindenem elázott. A kajak és a cuccom pedig tiszta iszap lett. Horgászni már nem mentem vissza. Elköszöntem Lacitól és Pistától, majd elindultam a legközelebbi autómosóba kajakot és gázlóruhát takarítani.
Azt hittem, ezzel véget ért az idei évre a tavaszi morotvás történet. Pedig valójában csak akkor kezdődött igazán.
Két héttel később Laciék visszatértek a morotvához. Horgászni azonban már nem tudtak. A vízfelszínt szinte teljesen összefüggő békanyál borította.
Elkeserítő látvány. Két hét, de mintha egy nyár telt volna el... Ahogy a Lacitól kapott képeket néztem, éreztem, itt már nem elég szomorkodni a parton. Írtam egy Facebook-posztot segítséget kérve, és szerencsére érkezett is válasz.
Sikerült felvennem a kapcsolatot Csala Dániel csapatával – Nem Víznek Való Vidék –, akikkel terepszemlét is tartottunk a helyszínen. Megmutattam a morotvát és megszemléltük azt a tiltó tárgyat, amin keresztül vizet lehetne juttatni egy szivárgó-csatornából a holtágba. Eközben Laci kapcsolatba lépett a területen működő vadásztársasággal és a környező földtulajdonosok képviselőjével, akik örültek a kezdeményezésünknek.
Dánieltől megkaptam a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóságnál a területileg illetékes szakaszmérnök úr elérhetőségét, aki ígéretet tett arra, hogy megvizsgálják a morotva vízpótlásának műszaki lehetőségeit a szivárgó csatornán keresztül.
Valamint sikerült beszélnem a Hortobágyi Nemzeti Park tájegység-vezetőjével, aki megkért, hogy írjunk hivatalos levelet a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság részére, bemutatva a kialakult helyzetet és kérve a támogatásukat a civil kezdeményezéshez.
Vagyis a fogadtatás eddig minden oldalról pozitív volt. Most várunk….
Egyelőre nem túl bíztatóak a visszajelzések. Az országos szárazság miatt nagyon kevés a víz, és jelenleg nincs lehetőség megnyitni a morotva és a szivárgó-csatorna közötti tiltót.
Most éppen esik odakint, és én őszintén remélem, hogy jut annyi víz ennek az öreg holtágnak, hogy túlélje ezt az évet.
Mert ezek a morotvák nem csak horgászhelyek. Hanem emlékek. Történetek. Élő világok.
És ha hagyjuk őket eltűnni, velük együtt tűnik el egy kis darab a magyar tájból is!