Ismeretlen vizeken

Kamaszkorom horgászataira legtöbbször mesterséges tavakon került sor. Gyermekkori otthonomhoz közel volt megtalálható a Szilas tározó vagy más néven a Naplás-tó, melyet rendszeresen látogattunk édesapámmal és nagybátyámmal. Akkor még nem tudtam, mi a különbség a tájidegen vagy az őshonos halfajok között, ahogy azt sem tudtam, hogy mit jelent az, hogy telepített tó. Nem is nagyon foglalkoztam ilyennel, minden megfogott hal gyönyörű volt! Akkoriban csak két szabály létezett. Egy ősi szabály, miszerint megfogod, megölöd, megeszed, a másik pedig a helyi horgászrend. Nem volt érdekes, hogy mit fogok, csak halat akartam zsákmányolni és büszkén mutatni a családnak. Emlékszem, hogy mennyire örültem amikor a sok keszeg és törpeharcsa között beesett egy-egy ezüstkárász, sügér, esetleg compó vagy éppen egy méretes tükörponty. Nem érdekelt, hogy 5-10 méterre tőlem már más horgászott és nem egyszer sikerült keresztbe dobnunk egymásnak. Horgásztam és csak ez volt a fontos! 

Ahogy idősebb lettem, egyre jobban érdekelt, hogy mi zajlik a víz alatt, kik élnek ott és hogyan néznek ki. Talán ez a kíváncsiság vezetett oda, hogy agráregyetemre jelentkeztem és a vadgazdálkodás, halgazdálkodás és természetvédelem irányába fordultam. Az egyetemi évek alatt egyre jobban foglalkoztattak azok a vizek, amik nem voltak aktív használatban, vagy mert természetvédelmi területen helyezkedtek el, vagy mert nem volt hasznosítójuk. "Mik lakhatják, milyen halak élhetnek ezekben a vizekben?" morfondíroztam rendre magamban. Az egyetemi gyakorlati időmet a Kiskunsági Nemzeti Parknál töltöttem. Minden délután és napnyugta maga volt a gyönyör. Olyan vizeken horgászhattam, amik csak hírből ismerték az embert. Eldugott csatornák, elfeledett folyószakaszok, felhagyott kubikgödrök, kiöntések. Igaz, általában nem fogtam sok halat, de új és ismeretlen helyeken horgászni felemelő érzés volt. Soha nem tudhattam, mire számíthatok ezért egy-egy vörösszárnyú keszeg, kárász vagy bugyli csuka megfogása is nagy örömet okozott.

Amikor úgy 10 éve a Tisza-tóhoz visszataláltam, rögtön az eldugott, vadregényes részeket kerestem, ahol kevesebben horgásztak, magam lehettem a természettel és az újdonság varázsaként fedezhettem fel azt. Sajnos mostanra ez a tér is egyre jobban szűkül a tározón. Eljött az idő, hogy új, ismeretlen vizeket keressek. Az idei évtől új történetekkel foglak meglepni. Olyan vizekre látogatok el, ahol korábban még nem horgásztam és egy ideje talán mások sem. Az Országos Horgászrend állami jegy birtokában engedélyezi a horgászatot azon vizeken, amiknek nincs halgazdálkodásra jogosultja. Egy ilyen víz lutri, olyan mintha 19-re lapot húznál, de ha bejön felejthetetlen élményben lehet részed. Az új sorozatom címe "Ismeretlen vizeken" (bocsi Disney)!

Jelen történetem főhősének számító tiszai holtágat már tavaly kinéztem magamnak a Google Maps segítségével (pacsi Bill Gates és Paul Allen). Körbe kérdeztem többfelé is, hogy mit lehet tudni a vízről, kié, van-e a víznek hasznosítója, kinek a területén keresztül lehet oda eljutni stb. Nem tudom, hogy szerencse-e vagy sem, de a vízről senki nem tudott érdemi információt adni. Kicsit olyan volt, mintha nem is létezne. Az első pettingre tavaly decemberben került sor, de sajnos a nagy sár miatt nem tudtam a közelébe kerülni, így gondolhatod kedves olvasóm mennyire vártam az idei tavaszt. Még március elején hívott Laci cimborám, akit már korábban is beavattam a tervembe, hogy mi lenne, ha április első hétvégéjén megtörténne, aminek meg kell történnie. Nem kellett sokáig győzködnie, egyből igent mondtam. 

Szombat hajnalban már a telefon ébresztője előtt felkeltem, olyan izgatott voltam. Gyors öltözködés, szendvicsek a táskába és már ültem is be a kocsiba, aminek a tetejére már előző nap felkötöttem a kajakot. 5:40-kor találkoztunk Lacival és Istvánnal, 15 perc múlva pedig már a vízparton voltunk. Szerencsére a korábbi napok száraz időjárásának köszönhetően gond nélkül jutottunk el holtágig, annak ellenére, hogy egy kicsit eltévedtem. Mondjuk Kolumbusz sem szándékosan fedezte fel Amerikát. Azonban egy kellemetlen meglepetés is fogadott minket, a holtág vizéhez egy széles nyomvonal vezetett a nádasban és a parton álló fához egy vascsónak volt láncolva. Egymásra néztünk ez nem sok sót ígér! Gyors ki- és lepakolás. Cimboráim szálltak vízre először kenujukkal, de én sem késlekedtem, az nem járja, hogy előttem fogjanak halat. A nádasban apró énekesmadarak szökelltek, az égbolton rétihéja pár körözött, az egyik fa tetején parlagi sas fészkelt, a víz felszínén pedig kishalak forogtak. Minden csodálatos volt leszámítva, hogy egy óra alatt ütésig sem jutottunk, de még rablást sem láttunk. Eljátszottam a gondolattal, hogy a csónak nem véletlenül volt a parton. Igaz hálóba ez idáig nem akadtam, de ez még nem jelent semmit. Ahogy ezen gondolatokon méláztam egyszer csak határozott ütés a botomon, melyet gyors bevágás követett. Ebben a pillanatban a zsinór elkönnyebbült és a zsinórom a gumihal nélkül, szabadon himbálózott a szélben. 

Na fene! Ezek szerint van itt hal! Jeleztem is rögtön társaimnak, hogy a part szélébe dobjanak, ott volt a kapás, lassan süllyedő gumira.

Talán 5 percbe sem telt, amikor Laci egy 50-es forma csukát kanyarított a kenujuk mellé támolygóval. Jól van, jól van, lesz itt valami. A holtág végéből az enyhe széllel sodortattuk magunkat, míg én a holtág jobb partját, addig cimboráim a bal partját vallatták. Pista néha középre is dobott, de én rendületlenül hittem a partszélben. Igazam is lett, egy kisebb öblözet előtt húztam el a gumihalamat, amikor tolást éreztem rajta. Nem késlekedettem, határozottan emeltem bele a botba és a válaszként érkező rúgásba már ütöttem is bele. Csukám torpedóként lőtt ki, de a kis TiPro bot jól tette a dolgát és a TR orsó is szépen adagolta a zsinórt. Halam többször próbált meg a kajakom alá visszafordulva menekülni, de rendre sikerült kivédenem a próbálkozásait. Pár perc után máris a szákban pihent a halam. Boldogan mutattam cimboráimnak a 62 cm-es krokit, mely gyönyörű sötét színekben pompázott. 

Nem sokkal később Pista jelezte, hogy hala akadt a holtág közepéről. Örömmel néztem ahogy fárasztott. A hal szabályosan fel-alá húzta a kenujukat a holtágban. Én kezdtem harcsára gyanakodni, de hamarosan kiderült, hogy aznapi horgászatunk legnagyobb csukája tette tiszteletét a maga 92 cm-es teljes hosszában. Hibátlan pikkelyű, sötétzöld színű útonállóval boldogan pózolt ismerősöm.

Lelkesedésünk maximális fordulaton pörgött és szisztematikusan végig dobáltuk a holtág szélét.

Délután 3-ig cimboráim további 5 halat fogtak és több lemaradásuk is volt, míg nekem a nap végére még 2 csukát sikerült szákba terelni. 

Sajnos tovább nem maradhattam, várt a család otthon, de Laci és Pista rendületlenül kitartott. Kicsit megkönnyebbültem, amikor este hírül kaptam, hogy távozásom után érdemi akciója már nem volt társaimnak. Ilyen ez a horgász, irigy egy állatfaj!

Az első siker fellelkesített, hogy igen is van létjogosultsága a horgászatnak a felhagyott vizeken is. Azóta számos új célpontot szemeltem ki, de természetesen erre a holtágra idén ősszel még egyszer biztos visszatérek. Addig viszont kicsit leteszem a botot, mert második kisfiam születését a napokban várjuk. Új kihívások és élmények várnak egy kicsit távol a horgászattól.