Sírva vígad a magyar!

A legutóbbi Tomival közös peca élményeit természetesen azonnal megosztottuk Ati cimboránkkal is. A történet és a fényképek megtették a hatásukat: hosszú idő után újra kedvet kapott egy közös horgászathoz. Ezt már csak össze kellett szerveznünk, de előbb még várt rám egy egészen másfajta kaland. A családi nyaralás. Ezon a nyáron nemcsak a vízparton történtek emlékezetes dolgok. Olivér fiam a futóbicikliről áttért a pedálos bringára, és nyár elején már mankókerék nélkül száguldott. Onnantól kezdve a kerékpározás megkerülhetetlen része lett a napjainknak, így a családi nyaralás úti célját is az ő kívánságához igazítottuk: Donovalyba mentünk bringázni. A feleségemnek is vettünk egy kerékpárt, amelyre gyerekülés került, így Marci sem maradt ki a közös tekerésekből. Néhány kevésbé pihentető, de annál élménydúsabb napot töltöttünk együtt. Két kisgyerekkel a nyaralás nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ember kipihenten érkezik haza, de nagyszerű volt négyesben útra kelni.

Aztán hazatértünk, és Atival szinte azonnal megbeszéltünk egy szombat hajnali pecát. 

Az esti horgászatokra könnyebb megérkezni. Nem kell az éjszaka közepén kikászálódni az ágyból, és indulás előtt azon gondolkodni, hogy biztosan jó ötlet volt-e ez az egész. Nekem azonban azon a nyáron a hajnalok működtek jobban. Fél háromkor Ati autója parkolt let a házunk előtt. Gyors pakolás, és már húztuk is a csónakot a Duna felé. A hajnali autózások mindig álmoskásak, de az út szélét ilyenkor különösen érdemes figyelni. Most is őzekkel találkoztunk. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik korán kezdték a napot. 

Ati jó fegyvertárshoz méltóan segített gyorsan vízre tenni a csónakot. Bepakoltunk, elrendeztük a felszerelést, és már indultunk is a két héttel korábbi horgászat helyszínére. A víz időközben még kisebb lett. Pakson már csak az utolsó turbina üzemelt, a Duna pedig tovább apadt. 

Az esti pecának van még egy előnye: világosban érkezel a helyszínre. Látod a víz mozgását, a partot, a kövezéseket, és könnyebben beazonosítod, hová szeretnél beállni. Most lényegében vakon voltunk. Még nem pirkadt, és a hold sem világított. Óvatosan bebotorkáltunk a csónakkal a jónak vélt helyre, Ati letette a horgonyt az alig negyvencentis vízbe, és már dobtunk is. Az első balint nekem sikerült akasztanom. Éppen csak derengeni kezdett, amikor egy szép, ötvenöt centi körüli hallal pózoltam a fényképezőgép előtt. Ati azonban nem hagyott sok időt az örömködésre. Amíg én fotóztam, ő is fárasztani kezdett. Gyors visszaengedés, és nyúltam a merítőért. Néhány pillanattal később már Ati balinját emeltük a csónakba. Hatvanhét centiméter. Gyönyörű kezdés!

Közben egyre erősebben pirkadt, és a folyó életre kelt körülöttünk. Paducok, jászok és márnák fordultak mindenfelé. Hol előttünk villant meg egy ezüstös oldal, hol a csónak mellett bukott egy hal. A víz hangosan csobogott el mellettünk, mi pedig ott álltunk ennek a nyüzsgésnek a közepén, bottal a kezünkben. Boldog voltam, hogy Ati is részese lehetett ennek az élménynek. Akkor még nem tudtam, hogy ez a horgászhely hamarosan Ati és közém áll majd. A jászok bukásán felbuzdulva apró crank csalira váltottam. A 0,08-as fonott zsinór végére kötött 0,19-es fluorocarbon előkén kínáltam fel a kis wobblert. Nagyon lassan vezettem, sokszor hagytam, hogy csak a sodrás táncoltassa. Az egyik ilyen tánc közben hirtelen megszűnt a csali veretése, és egy határozott rúgás jelezte, hogy valakinek odalent megtetszett, amit elé tettem. Rövid fárasztás után boldogan pózoltam egy közel negyvencentis jásszal. Ez az!

Amíg én a finom szerelékkel a jászokat abajgattam, Ati újabb balint fogott. Nem azt a csúnya, nagy púposat, de azért tökéletesen megfelelt. A púposra sem kellett sokat várnia: húsz perccel később horogra került a Duna egyik öreg, nagy Quasimodója. Ati nem bízta a véletlenre a dolgot. Erősebb, 10–40 gramm dobósúlyú botot választott erre a napra, és a zsinórja is kellően erős volt ahhoz, hogy a sodrásban egy komolyabb hallal is megbirkózzon. A fárasztás így sem volt rövid. A balin rendszeresen visszaállt a rohanó vízbe, és onnan kellett újra meg újra a csónak felé fordítani. Amikor végre sikerült megmerítenünk, együtt örültem a cimborámmal. Ati arcáról mindent le lehetett olvasni. A hallal készült fényképhez igazából nem is kell különösebb magyarázat.

Alig telt el tíz perc, és újabb balinnal pózolt. Aztán megint. És megint. Persze akadt olyan pillanat is, amikor a balinok istene nem állt mellette, és kénytelen volt beérni egy domolykóval, de hamar visszatalált az őnökhöz. Mindegy volt, hogy kicsi vagy nagy csali, minnow vagy WTD: Ati csak fogta és fogta a halakat, én pedig bőszen fotóztam. Mintha történt volna már ilyen. Ja, igen. Tomival is pontosan így alakult a múltkori peca.

Nem értettem. Ati durvább cuccal horgászott, mint én, mégis neki volt több kapása. Na jó, ne szépítsük: öt óra óta csak neki volt kapása. Mi a francot csinálok rosszul? Tomi és Ati teljesen más stílusban horgászik. Másképp vezetik a csalit, más tempóban, más mozdulatokkal dolgoznak. Vagyis aligha a stílusukban kellett keresnem a megoldást. Egy közös pont azonban akadt. Mindketten a csónak orrából dobtak. Az előző peca után meg is fogadtam, hogy legközelebb én állok oda. Ehhez képest megint hátul kötöttem ki, és ismét kiváló lehetőségem nyílt gyakorolni a halfotózást. Na jó, de most komolyan: azon a négy méteren ennyi múlhat? A hajnalnak a nehéz ébredés mellett van egy hatalmas előnye is. Előbb-utóbb világos lesz. Tomival főleg sötétben dobáltunk, és nem tudtuk pontosan beazonosítani, hol érkeztek a kapások. Most viszont láttuk, hogy Ati halainak jelentős része ugyanabból az elvágó vízből jön. Valami a felszín alatt megdobta a vizet. A gyorsan rohanó fősodor ott találkozott egy lassabb, szinte álló résszel, és a kettő határán kirajzolódott egy jól követhető sáv. Ati innen fogta a halakat. A csónak orrából ezen a közel tízméteres szakaszon hosszabban és jobb szögben tudta elvezetni a csaliját. Én hátulról rövidebb ideig, nagyobb szögben húztam át ugyanott a wobblert. Ennyi lenne? Egyszerűen rossz a szög?

Nyolc óra körül Ati kapásai is ritkulni kezdtek. Az enyémek nem ritkulhattak, hiszen nem voltak. Feldobtam, hogy álljunk át az elvágó víz fölé, és próbáljuk meg végig ebben a sávban vezetni a csalit. Ati bólintott. Motor be, horgonyt fel – ebben a sorrendben –, és finom gázadással elindultunk felfelé. A csónaktól balra erősen taréjosodott a víz. Valami nagyon közel lehetett a felszínhez. A biztonság kedvéért vagy húsz méterrel feljebb motoroztunk, nehogy balra, beljebb húzódva fennakadjunk rajta. Alig kezdtünk átsorolni a fősodorba, amikor hatalmas csattanás rázta meg a csónakot. BUMM! A csiga eltalált valamit, a motor felemelkedett, majd visszazuhant a vízbe. Ezt levertem.

– Ó, hogy…

Pedig nagyon vigyáztam. A fenék azonban tele volt nagy kövekkel és sziklákkal, amelyek fölött ebben a vízállásban alig maradt víz. Nem volt idő búslakodni. A sodrás máris elkezdte beforgatni a csónakot. Nagyobb gázt adtam, irányba fordítottam, és jeleztem Atinak, hogy mehet le a súly. Ment is. Vagy két métert lefelé.

– Mi???

Két méterrel arrébb leért a csiga, itt meg kettes víz van? A súly alig tudta megtartani a csónakot. Végül csak azért sikerült beállnunk, mert beleakadt valamibe a fenéken, miközben a csónak maga után vonszolta. Iszonyatos robajjal száguldott mellettünk a víz. A korábbi állásunknál a sodrás ehhez képest állóvíznek tűnt. Lassan összeállt, mi lehet alattunk: egy hatalmas, kövekből álló bakhát, amelynek széle alig egyméternyi távolságon belül szakadt le a kétméteres mélységbe. Ezen a törésen alakult ki az a víz, amelyből Ati egész reggel a halakat fogta.

A sikeres beállás után gyorsan dobtunk is. Ati azonnal leakadt az alig húszcentis vízben. Próbálta kipöccinteni a csaliját, de nem sikerült. Érte kellett mennünk. Felajánlotta azonban, hogy előbb dobjak néhányat.

– Dobj nyugodtan, utána elmegyünk érte. Én már úgyis megvagyok.

Nekem sem kellett kétszer mondani. A csali a jónak vélt helyre repült, és most végre pontosan az elvágó vízben vezethettem magam felé. Vagyis csak vezettem volna. Hatalmas ütéssel valami leragadta a mélybe. A Fox Rage TR Linear Light Spin botom perecbe hajlott, én pedig alig bírtam kapaszkodni a nyelébe. A hal nyílegyenesen megindult a Duna közepe felé.

- Mi az isten ez? Tengeralattjáró?

Sok közöm nem volt hozzá. Csak ment és ment, én pedig egyre kevésbé éreztem úgy, hogy ebből egy helyben állva bármi jó kisülhet. Atihoz fordultam.

– Oldd el a horgonyt, utána kell mennünk!

Ati azonnal cselekedett, a csónak pedig megindult a hal után. Sikerült néhány méter zsinórt visszanyernem, de a fék továbbra is üvöltött. Várjunk csak. Hiszen áll a dobom.

Zzzzzzz…

Mégis hallom, hogy sír a fék. Mi a…? Hátranéztem. Ati fárasztott. Ekkor villant be: a csalija még mindig ott volt beakadva a kövezés végén. Bakker. Ezt elszúrtuk. Ami ezután következett, az a Benny Hill Show-ban is megállta volna a helyét. Én fárasztottam a halat, Ati fárasztotta a csónakot. Ki-ki a maga szereléke szerint. A balin egyre közelebb került hozzánk. Vagy mi hozzá, ez nézőpont kérdése. Ati beakadt csalijától viszont egészen biztosan egyre távolabb sodródtunk.

– Gabi, mindjárt elfogy a zsinór!

Nem volt mit tenni. Motort indítottam. Egyik kezemben a bot, a másikkal finoman adagoltam a gázt és irányítottam a csónakot. Ati közben tovább fárasztotta a kőszórást. Elkezdtem pumpálni a halamat. Emelés. Gázkar elenged. Gyors csévélés. Vissza a gázkarra. Csónak korrigál. Ati kapaszkodik a botba. Újabb emelés, újabb tekerés, majd megint visszamarkolok a gázkarra. Egy kis gázfröccs, Ati nyer néhány méter zsinórt. Megint pumpa, megint tekerés, megint gázadás. Végre megláttuk a halat. Hatalmas balin volt. Széles hátú, vastag testű, olyan, amelyiknek a látványától az ember azonnal elfelejti, hogy éppen hányféle hülyeséget csinál egyszerre. Lassan elfeküdt a csónak mellett.

Gyorsan megbeszéltük a tervet. Feljebb motorozunk, Ati visszanyer egy kis zsinórt, majd az egyik kezébe veszi a merítőt. A másikban természetesen marad a bot, hiszen a kövezés még mindig nem adta fel. Én elveszem a gázt, visszacsorgunk a halra, megemelem, Ati megmeríti, és már mehetünk is a csaliért.

Tökéletes terv.

Feljebb motoroztunk, Ati felkapta a merítőt, én visszavettem a gázt és megemeltem a botot. A merítő nem ért el a halig. Ati nyújtózott. Én próbáltam előrébb tartani a botot. Nem ment. Újabb gázadás, megint feljebb húzódtunk. Most Ati átadta nekem a merítőt. Elengedtem a gázkart, és egy gyors mozdulattal végre megszákoltam a balint. Sikerült! Visszamotoroztunk a súlyhoz, rögzítettük a csónakot, majd boldogan röhögtünk azon, amit az imént leműveltünk. Na, most már csak ki kell venni a horgot, gyors fotó, hal vissza, aztán mehetünk Ati csalijáért. Éppen a fogóval dolgoztam, amikor a balin rúgott egyet. A horog az ujjamba akadt, de időm sem volt felfogni, mi történt, mert a következő mozdulattal a hal már ki is tépte onnan. Mayer, te idióta. Az ujjamból ömlött a vér. Remek. Megszabadítottuk a halat a horogtól, gyorsan megmértük és lefotóztuk, aztán már engedtem is vissza. Hatvannégy centiméter volt, de brutális hassal és háttal. Az erejét pedig az előző percekben kellően megismerhettem. Ő szerencsésen megúszta a találkozást. Én kevésbé. És a java még csak most következett.

Menjünk végre azért a csaliért.

Feljebb motoroztunk, és újabb tervet készítettünk. Lehorgonyzunk a wobbler fölött, majd a horgonykötelet engedve visszaereszkedünk hozzá. Így nem kell motorral rámenni a sekély kövezésre, és legalább a csigát nem verem le még egyszer. A terv tökéletes volt. Csak a horgonykötél bizonyult rövidnek. Én a csónak végében álltam Ati botjával, ő pedig az orrában tartotta a kötelet. Próbáltam elérni a csalit, de kellett volna még vagy két méter. Ekkor Ati botja szétcsúszott. A felső tag végigszaladt a zsinóron, egészen a vízig. Odafordultam hozzá, hogy baj van. Ati azonnal kapcsolt: a kötél helyett a kötéltartó dobot fogta meg, így nyertünk még egy kis távolságot. Sikerült elkapnom a spicctagot és visszaillesztenem a helyére. Ebben a pillanatban megindult a csónak. A horgonykötél leoldódott a dobról, mondjuk nagyon oda se volt kötve...

A sodrás elragadott bennünket, a közben belazult horgászzsinór pedig rátekeredett a Ati botjának spiccgyűrű előtti gyűrűjére. Ahogy távolodtunk a beakadt csalitól, a zsinór súrlódva, megfeszülve futott. Ati ugrott a késért, hogy elvágja. Elkésett. A gyűrű lepattant a botról, a zsinór pedig elszakadt. Egy pillanatig csak néztük az eredményt. A kár jelentős. A gyűrűre keresztet vethetünk, de a horgony és a csali még meglehet. Elővettem a póthorgonyt, és a csendesebb, sekély vízben megálltunk. Húsz méter horgonykötél nem tűnhet csak úgy el. A csali helye is nagyjából megvan. Megkeressük!

Levettem a nadrágomat, és kisnadrágban, UV-pólóban, a mentőmellényt magamon hagyva beleálltam a vízbe. Vízi cipő sajnos nem volt nálam, így papucsban indultam neki a keresésnek. Alig ért térdig a víz, de a fenék tele volt kisebb-nagyobb kövekkel. Mozogtak, billegtek a talpam alatt, miközben a sodrás folyamatosan próbált odébb tolni. Hamar kiderült, hogy ez a séta korántsem lesz olyan egyszerű, mint a csónakból gondoltam.

Próbáltam szisztematikusan átkutatni a helyet. Csak beleakadok húsz méter kötélbe. Ati közben a csónakban ült, és kínjában már csak nevetett. Aztán elővette a telefonját, és kamerázni kezdte, ahogy fel-alá botorkálok a vízben. Természetesen kommentár nélkül nem maradhatott a felvétel.

– Hallod, Gabi? Hallod? Eddig milyen a peca?

Próbáltam biztos helyet találni a következő lépésemnek.

– Hallod? Mínusz egy csiga, mínusz egy bot, mínusz két csali, meg mínusz egy horgony kötéllel!

Ati egyre jobban élvezte az összesítést.

– Ha előbb elmentünk volna a csalimért… Ha nem lettél volna mohó… Ha nem akartál volna minden halat megfogni, akkor ez nem történt volna meg!

És csak röhögött. Én közben próbáltam talpon maradni.

– Eddig mínusz hány ezer?

Még nekiáll kiszámolni... Fel-alá caplattam a vízben, ő pedig csak mondta és mondta, és minden újabb tételnél még jobban nevetett. Kezdtem nagyon utálni. Ebben a pillanatban megcsúszott alattam egy kő. Elvesztettem az egyensúlyomat, és beleestem a vízbe. Az önfelfújódó mentőmellény kioldott. Egy szempillantás alatt piros Michelin-babává változtam. Ott feküdtem a víz tetején, immár minden önbecsülésemet magam mögött hagyva, és sodródtam lefelé. Ati pedig ült a csónakban, és teli torokból röhögött rajtam.

Kettőnk között ott volt a horgászhely.

Rengeteget adott azon a hajnalon, de addigra úgy tűnt, néhány dolgot vissza is vett. Egy horgonyt, húsz méter kötelet, egy botgyűrűt, egy csalit, egy csigát, és már a mentőmellény patronját is felírhattuk a listára. És valahol a Dunában ezek között ott úszott az önbecsülésem is. Aki mindezt a partról látta, vagy te, aki most olvasod, pontosan tudod: aznap fullba toltuk a kretént.

Utólag persze könnyű nevetni rajta. Ott, a billegő köveken, sodrásban, papucsban keresgélve már jóval előbb be kellett volna látnom, hogy nem ér ennyit az elveszett felszerelés. A mellény legalább tette a dolgát, még ha az én fejemben nem is állt össze időben a helyes sorrend. Amikor nagy nehezen visszakecmeregtem a csónakba, egy darabig csak ültünk és néztük egymást Atival. 

Aztán elkezdtem nevetni. Gyorsan átragadt rá is, és hamarosan már sírva röhögtünk az egészen. A két párhuzamos fárasztáson, a tökéletes terveinken, a sorra gyarapodó veszteséglistán, és rajtam, ahogy piros mentőmellényben úsztatom lefelé a maradék méltóságomat a Dunán. Mert ahogy a mondás tartja: sírva vigad a magyar.

És hogy mi lett a horgonnyal meg a csalival?

Tomi még aznap délután visszament a helyre. Fürdőcipőben. Mindkettőt megtalálta.